|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 176 találat | lapozás: 1-30 ... 61-90 | 91-120 | 121-150 | 151-176 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Andreescu, Ion 2008. október 17.Homonnai Varga András gitárművész tartott előadói estet Kolozsváron a Bulgakov kávézóban. A művész saját szerzeményeit mutatta be, ugyanis gitárművész, zeneszerző és egyben festő is. 1995-ben végezte el a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolát. /Braica Tünde: Sikeres gitárest, csekély érdeklődéssel. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 17./2008. november 14.András Csaba festőművész /sz. Székelyudvarhely, 1943/ a 30. egyéni tárlatával áll közönség elé, először mutatkozik be Marosvásárhelyen. A kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetemen tanult, majd a bukaresti Grigorescu Akadémián fejezte be – kiváló eredményekkel – tanulmányait. András Csaba saját stílusáról vallja: realista, figuratív, posztimpresszionista, színeiben expresszionista elemekkel. /Horváth Éva: Északi színek Marosvásárhelyen. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 14./2009. február 2.Cyber-romance (Kaland, béke, háborúk és gumimacik) címmel nyitotta meg közös kiállítását két ifjú képzőművész, Szabó András és Ferenczy Botond Tamás a marosvásárhelyi Kultúrpalota földszinti galériáiban. Szabó András Kolozsváron a Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetemen szerzett művészetpedagógiai képesítést, majd a hiperrealizmusból mint filozófiai és művészeti irányzatból doktorált. Eddig négy-öt egyéni tárlata volt. Ferenczy Botond Tamás képregények világát idéző munkái a pop arthoz és a street arthoz sorolhatók. A kolozsvári származású művész a képzőművészeti egyetem grafika szakán tanult. /Máthé Éva: Cyber-romance Marosvásárhelyen. = Krónika (Kolozsvár), febr. 2./2009. február 3.Lőrincz Lehel képzőművész 75. születésnapja alkalmából nyitották meg gyűjteményes kiállítását Kolozsváron, a Művészeti Múzeumban, a Bánffy-palotában, amely a művész több mint negyven éves alkotói tevékenységéről nyújt átfogó képet. Lőrincz Lehel a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetem szobrász szakán végzett. Az utóbbi húsz év alatt leginkább a köztéri szobrokra koncentrált. Munkássága révén született meg az erdélyi civilizáció és kultúra egyfajta panteonja, elég megemlíteni Bethlen Gábor, Báthory István, vagy Pápai Páriz Ferenc nevét, de ide sorolhatók Petőfi Sándort, Arany Jánost és Ady Endrét ábrázoló művei is. /Köllő Katalin: Lőrincz Lehel gyűjteményes kiállítása a Bánffy-palotában. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 3./2009. március 25.Súlyos betegség után elhunyt Jecza Péter szobrászművész /Sepsiszentgyörgy, 1939. okt. 16. – Temesvár, 2009. márc. 24./ A kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrász szakán végzett. A temesvári Pedagógiai Főiskolára nevezték ki tanársegédnek. Később műszaki rajzot tanított a műegyetemen, majd 1990-től a Nyugati Egyetem képzőművészeti karának professzora volt. Nemzedékek sorát készítette fel és indította el a szobrászpályán. Megmintázta a magyar kultúra és irodalom számos halhatatlanjának – Bartók Bélának, Kőrösi Csoma Sándornak, Kriza Jánosnak, Klebesberg Kunónak, Bölöni Farkas Sándornak, Trefort Ágostnak stb. – a mellszobrát. /Elhunyt Jecza Péter szobrászművész. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 25./2009. március 28.A nyíregyházi Művészeti Hetek keretében mutatkozott be alkotásaival a nagyváradi művészházaspár. Jakobovits Márta, a temesvári egyetem tanára, a Magyar Művészeti Akadémia tagja, valamint a rotterdami székhelyű Európai Kulturális és Művészeti Akadémia vezetőségi tagja legfrissebb, sajátos hangvételű, míves kerámiáit, Jakobovits Miklós Munkácsy-díjas festőművész, a Barabás Miklós Céh elnöke pedig legújabb alkotói periódusának munkáit állította ki. Kettejük közös tárlatát március 17-én az Erdélyből Magyarországra áttelepült Miklóssy-tanítvány, Madarassy György Tamás, a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola festészeti szakának végzettje nyitotta meg. /A Jakobovits házaspár kiállítása. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 28./2009. június 19.A kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetem kerámia szakán végzett Onucsan Miklós hátat fordított a kerámiának, a fotó, a film és az akció lettek kedvenc műfajai. A mai napig nagyon örül annak, hogy kerámiát végzett. Később nem foglalkozott kerámiával, annak fő oka az, hogy nem volt kemencéje. Az Unióba (Képzőművészek Szövetsége) grafikusként került be. Onucsan Miklós /sz. Szamosújvár, 1952. nov. 26./ a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem docense. Több egyéni és csoportos tárlata volt itthon és külföldön. Alkotásai megtalálhatók az isztambuli Kortárs Művészeti Múzeumban, a bukaresti Kortárs Művészeti Múzeumban és a bécsi Ernst Alapítvány gyűjteményében. Onucsan Miklós a konceptuális művészetet műveli. /Pengő Zoltán: „Mindig dadogok valamit magamról a világba” = Krónika (Kolozsvár), jún. 19./2009. július 29.A 80-as években Nagyvárad a progresszív képzőművészeti törekvések egyik gyújtópontja volt. Erről az időszakról és a Dialóg csoportról szól Ujvárossy László Progresszív kortársművészeti törekvések Nagyváradon, a nyolcvanas években címen hamarosan megjelenő könyve, melyet a Partiumi Keresztény Egyetem hallgatói tankönyvként használhatnak. A munka szerzője Ujvárossy László, a Partiumi Keresztény Egyetem művészeti karának megbízott dékánja, maga is aktív szereplője volt a könyvben bemutatott történéseknek, a Dialóg csoport néven ismert nagyváradi művészi csoportosulás tagjaként. A csoport 1981-ben, tartotta első kiállítását, az utolsó közös tárlatokra pedig 1995-ben került sor, a szentendrei Vajda Lajos Pincében és a budapesti Vigadó Galériában. A másfél évtized alatt a Dialóg csoportban több mint háromtucatnyi művész fordult meg, akik javarészt a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetemről kerültek ki, köztük magyar művészek: Jovián György, Onucsan Miklós, Boné Rudolf, Gerendi Anikó, Egyed Judit, U. Kerekes Gyöngyi és Kovács Károly. A csoport művészi eszköztárában szerepeltek konceptuális törekvések, éppúgy mint a folyamatművészet, a performansz, vagy a transzavangárd. A Dialóg csoport tagjai országos visszhangot kiváltó kiállítások résztvevői voltak. A szerző az anyagnak román nyelven való megjelentetését is tervezi. /Pengő Zoltán: A Dialóg csoportról ad ki könyvet Ujvárossy László. = Krónika (Kolozsvár), júl. 29./2009. július 31.Boné Rudolf, a Nagyváradi Egyetem Vizuális Művészetek Karának oktatója tizenöt évig nem állított ki, idén azonban már három egyéni tárlata volt. Úgy tűnik, sok mondanivaló gyűlt fel a hallgatás évei alatt. Legutóbbi, Kiterjedés című kiállításán bemutatott munkái, a dróthálóból, fémlemezekből, betonvasból megformált mozgatható, forgatható kompozíciók a térrel, a formákkal való játékot, önfeledt kísérletezést sugallják. „Meg akarom szabadítani a szobrot a tömegtől, minél átlátszóbbá, könnyedebbé, ha lehet súlytalanná tenni. Az én célom nem annyira a szobor, mint inkább a szoborban rejlő költészet” – vallja. Arra a megjegyzésre, hogy a túlzott absztrakció a nagyközönség számára érthetetlenné teszi a posztmodern, posztavantgárd képzőművészetet, Boné Rudolf kifejtette: „A hagyományt be kell építeni, hogy ne légy gyökértelen, de tovább is kell vinni. A közönséget kell nevelni, nem a művésznek kell leereszkednie a publikum szintjére. ” Boné Rudolf /sz. Nagyvár, 1951/ a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetem szobrászat szakán végzett. A 80-as évekbeli romániai avantgárd képzőművészeti törekvések egyik markáns képviselője volt. A rendszerváltást követően tanított a Temesvári Egyetem Képzőművészet és Design Karán, a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetemen és a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen. Jelenleg a Nagyváradi Egyetem Vizuális Művészetek Karának oktatója. /Pengő Zoltán: Az egyetlen hiteles művészet Isten megéneklése. = Krónika (Kolozsvár), júl. 31./2009. augusztus 27.Daradics Árpád grafikusművész és Sánta Csaba szobrászművész közös kiállítását nyitották meg a marosvásárhelyi Kultúrpalotában. A két művész együtt diplomázott Kolozsváron a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán 1990-ben. A mostani kiállításon Sánta Csaba népművészeti ihletésű bronzalkotásai és Daradics Árpád fotoprint technikával készült művei láthatók. Daradics Árpád jelenleg Budapesten él, Sánta Csaba szülővárosában, Szovátán lakik, és Székelyudvarhelyen tanít. Sánta Csaba számos szoborral, domborművel gazdagította erdélyi köztereinket, mondta Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész. Sok más szobrász munkáit is Sánta öntötte bronzba, mivel Szovátán vállalkozásként öntőműhelyt működtet. /Máthé Éva: Kettős képzőművészeti tárlat nyílt Marosvásárhelyen. = Krónika (Kolozsvár), aug. 27./2009. szeptember 3.Aradon a Megyei Múzeum ezúttal Klug Ferenc első egyéni kiállításának adott helyet. Hihetetlen, hogy az Aradi Ion Andreescu Képzőművészeti Kör doyenjének, a most 74 esztendős, elismerésnek örvendő Klug Ferencnek – aki három évtized óta a kör talán valamennyi közös kiállításán jelen volt – ez lenne az első egyéni tárlata, de így van. Szinte rá kellett beszélni, hogy illene már egyéni kiállítást rendeznie. /Balázs Katalin: Visszatekintés helyett. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 3./2009. október 20.Butak András grafikusművésznek az 1956-os forradalom ihlette alkotásaiból nyílt kiállítás Budapesten. Butak András a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola grafika szakának elvégzése után Bukarestben tevékenykedett, majd 1981-ben áttelepült Budapestre. /N. J. : Butak András grafikai tárlata. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 20./2009. október 30.Kovács Károly már egyetemi hallgatóként kitűnt nonkonformizmusával: példátlan módon, engedély nélkül állított fel egy szoborcsoportot Nagyváradon, a Kis híd újvárosi hídfőjénél. Néhány nap múlva a hatóságok buldózerrel eltüntették munkáját. Eltiltották a kiállításoktól, 1985-ben emigrált. A Sculpture of Transcience (Az átmenet szobra) című köztéri munkája Los Angelesben látható. A művész 2007-ben települt haza. Egy európai ember számára roppant nehéz kulturálisan azonosulni az amerikai műveletlenséggel, vallja. Az ottani művészeti politika erősen támogatja a kisebbségeket, előnynek számít, ha valaki feminista, mexikói vagy néger. /Pengő Zoltán: Tárgygyártás és fogyaszthatóság. = Krónika (Kolozsvár), okt. 30./ Kovács Károly 1954. február 15-én született Nagyváradon, a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán végzett. Aktív tagja volt a nagyváradi Dialógus progresszív képzőművészeti csoportnak.2009. november 11.November 10-én a kézdivásárhelyi Vigadóban megnyílt Felházi Lenke Zsuzsanna festő- és grafikusművész akvarelleket és pasztelleket bemutató egyéni tárlata. Felházi Lenke Zsuzsanna Kolozsváron született, 1997-ben a Ion Andreescu Művészeti Akadémia grafika szakán szerzett oklevelet. A rajzolás, festés mellett kántorizál, 2003-tól a Kolozsvár-Hidelvei Református Egyházközség kántor-karnagya. Jelenleg másodéves a kolozsvári Gheorghe Dima Zenekonzervatórium ének szakán. Kisgrafikáival több nemzetközi ex libris kiállításon volt jelen. /(Iochom): Festészeti kiállítás a Vigadóban. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 11./2009. december 28.Elhunyt Tóth László festőművész, grafikus december 24-én Wertingenben. 1933-ban született Szatmárnémetiben, 1957-ben végezte a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolát Kolozsváron. 1965–71 között a Kolozsvári Állami Magyar Színház díszlettervezője, majd 1983-ig a kolozsvári Képzőművészeti Főiskola docense. 1984-ben az NSZK-ban telepedett le. Árkossy István, kolozsvári származású, Budapesten élő festő, grafikus búcsúzott a pályatárstól-baráttól. Árkossy István nemrég járt Tóth László wertingeni műtermében. Látta erőtől duzzadó grafikáit. Banner Zoltán művészettörténész írta a művészről monográfiájában: „… Tóth László legutóbbi évtizedének ceruzarajzai és vegyes technikájú, hol grafikusabb, hol festőibb megoldású munkáinak a minősége csak a Holbeinhez és Ingreshöz hasonló, legnagyobb huszadik századi emberfestők teljesítményéhez mérhetőek, akik, akárcsak ő, stílustól, irányzattól, eszközöktől függetlenül, a művészi alkotás alapvető hivatásának tekintik a Teremtés értelmének soha véget nem érő újratárgyalását. Ez pedig a szereplők megidézése nélkül lehetetlen. S ő immár nem a műterem senkiföldjén, hanem az életmű csúcsán perelhet tovább az ítélet IGAZSÁGÁÉRT. ” /Árkossy István, Budapest: Elhunyt Tóth László festő- és grafikusművész. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 28./2010. január 28.Hogyan érzi magát Mátyás király (szobra) fél évvel a restaurálási szerződés megkötése után?Aláírták a szerződést, kezdődik a szobor restaurálása – írta 2009. július 23-án a Szabadság. Fél év elteltével lássuk, mennyi volt a valóságalapja a fenti kijelentésnek. [Kommentálható] Elöljáróban, úgy érzem, szükséges egy-két pontosítás a Mátyás király-szoborcsoport restaurálási folyamatával kapcsolatban. 1. A Mátyás király-szoborcsoportnak mindenekelőtt képzőművészeti örökségértéke van, természetes tehát, hogy bármilyen beavatkozás (legyen az kutatás, tervezés vagy kivitelezés) csak képzőművész-restaurátor irányításával képzelhető el. Véleményem szerint a műalkotás örökségértékének megoszlását 70%-ban a bronz, 25%-ban a kő és 5% pedig tartószerkezeti érték képezi (lehet, hogy a művészettörténészek ellentmondanak nekem az első két százalékra vonatkozóan, de biztos vagyok benne, hogy a harmadik százalékot inkább sokallják, mind kevesellik). Ezt figyelembe véve azt gondolom, mindenki számára világos, hogy az Utilitas Kft. nem támasztott, és nem is támaszthatott igényt sohasem a vezetőtervező szerepre. A vezető szerep egyértelműen a bronzrestaurátoré, őt a kőrestaurátor követi, a talapzatépítmény-tartószerkezeti (építőmérnök tartószerkezet-szakértőt érintő) vonatkozások eltörpülnek mellettük. A restaurálás vezető a bronzrestaurátor, szakmailag neki van alárendelve mindenki más. Az érdem az övé, és az övé a felelősség. Őt követi dicsőségben és felelősségben a kőrestaurátor. Ilyen vonatkozásban a kutatótervező konzorcium vezetője nem az Utilitas Kft., hanem a Part of Art Alapítvány. A vezető tervező tehát a Part of Art Alapítvány (elnök Kolozsi Tibor képzőművész-restaurátor, a Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémia adjunktusa), az Utilitas Kft. (ügyvezető igazgató Kirizsán Imola építőmérnök) a vezetőtervező kizárólag talapzat-tartószerkezeti vonatkozásokat kezelő tervezőtársa. Tévedés, tehát mind a nyilatkozók részéről, mind az újságírók részéről csak az Utilitasról szólni, amikor a tervezőkről esik szó. Helyénvaló lenne a bronzalakok, illetve a kőtalapzat minden kutató-tervező kérdésével kapcsolatban a Part of Art Alapítványt említeni. 2. A kivitelezést, tehát a helyreállítás (kutatást és tervezést követő) harmadik szakaszát, a fentebb említett okok miatt szintén a bronzrestaurátor vezeti, besegít neki a kőrestaurátor. Az építmény-tartószerkezet felújítójának akkor van dolga, amikor kibontják a biztonságba helyezett bronzalakok alatti kőtalapzatot, és (esetleg) meg kell erősíteni a talapzat tartószerkezeti komponenseit, hogy át tudja venni a terheléseket és közvetíteni tudja ezeket az alapok felé (illetve az alapozási talaj felé). Mivel a kőtalapzat kibontásához még hozzá se kezdtek, a tartószerkezet-felújítónak eddig nem volt dolga. Az építménytartószerkezet-szakértő (Utilitas Kft.) akkor kerül majd képbe, amikor a biztonságba helyezett bronzalakok alatt felszabadul a kőtalapzat, és meg kell vizsgálni, vajon a talapzat tartószerkezeti komponensei át tudják-e venni a terheléseket, és közvetíteni tudják-e ezeket az alapok felé. 3. Más kérdés, hogy az (eléggé természetellenes módon team liederré előlépett) építmény-tartószerkezet-felújítónak (ez esetben a CONCEFA Rt.-nek) a bronzalakok biztonságba helyezésében, illetve a kőtalapzat kibontásában is szerepe van, mivel a bronz, illetve kőrestaurátor nem rendelkezik megfelelő műszaki infrastruktúrával, mint amilyen a bronzalakok biztonságba helyezéséhez, vagy a kőtalapzat kibontásához szükséges emelődaru-park, a bronz- és kőrestauráláshoz is szükséges állványzat stb. (A természetes az lett volna, ha a restaurálás szakmai vezetője, a bronzrestaurátor, mint fővállalkozó, felkéri alvállalkozóként – a kőrestaurátoron kívül – az építménytartószerkezet-restaurátort a különböző melléktevékenységek elvégzésére). 4. A helyreállítási terv a következő főbb restaurálási szakaszokat helyezte kilátásba: (1) a bronzalakok in situ biztonságba helyezése, (2) a kőtalapzat (részleges, vagy teljes) kibontása, (3) az alapszerkezet, illetve talapzat-tartószerkezet (esetleges) megerősítése, (4) a kőtalapzat in situ restaurálása, (5) a bronzalakok in situ restaurálása. Pillanatnyilag az első szakaszon dolgoznak a restaurátorok (menet közben szóba került, hogy esetleg a bronz mellékalakokat nem in situ, hanem – az elkerített munkatelep egy részében – néhány méterre a talapzattól restaurálnák). Rátérve a restaurálás – fél éve megkezdett – kivitelezési szakaszára, a következőket állapíthatjuk meg: 5. A kivitelező csoport július 22-én – a tulajdonossal, a kolozsvári polgármesteri hivatallal, megkötött szerződés aláírását követően – egyetlen felelős tagból állott: Claudiu Cioncan építőmérnökből (a CONCEFA Rt. helyi kirendeltségének az igazgatójából). Őhozzá társult – viszonylag hamar – Nagy Benjamin képzőművész-restaurátor, a kőrestaurátori munkálatok felelős vezetőjeként (a szerződés a ConcefaRt. és a Nagy Benjamin vezette kft. között augusztusban lépett érvénybe). A csapat (bronzrestaurátor irányító nélkül) október 9-ig vegetált, amikor is a tendernyertes fővállalkozó nagyszebeni vezetősége beadta a derekát és szerződést kötött Kolozsi Tiborral, az ország egyetlen minősített bronzszobor-restaurátorával. Kénytelen volt megtenni ezt a lépést, mert nem volt, aki a kivitelezési koncepciót kialakítsa, és erre a tényre a szerződéskötéstől eltelt szinte három hónap alatt rá kellett jönnie. A felállt csapat és felelős vezetői (Kolozsi Tibor felelős restaurátor-koordinátor és bronzrestaurátor, Nagy Benjamin felelős kőrestaurátor és Claudiu Cioncan felelős építménytartószerkezet-felújító), véleményem szerint, a legjobbak, akik ma Erdélyben fellelhetők. 6. A felelős jelzőt tudatosan hangsúlyozom. Mint minden fontosabb kulturális örökségérték helyreállításnál, a Mátyás király-szoborcsoport restaurálásánál is rengeteg a (felelősség nélküli) tanácsos: politikusok, közemberek, szakemberek és nem szakemberek. A helyreállítás kivitelezéséért azonban – Isten és ember előtt – csak hárman felelnek: Kolozsi Tibor, Nagy Benjamin és Claudiu Cioncan. Ebben a sorrendben – mint már említettem – övék a dicsőség is, a felelősség is. Persze minden érdemi tanácsnak és tanácsosnak megvan a maga pozitív szerepe, amiért – nagyon valószínű – a restaurálás felelős vezetői igen hálásak. 7. Megvolt hát a csapat október 9-én, hozzá is kezdett a restaurálás kivitelezés-technológiai koncepciójának kialakításához. Kolozsi Tibornak volt kutatási-tervezési koncepciója, de kivitelezés-technológiai részletekkel nem foglalkozott, csak a szerződés megkötése után. Amíg a kivitelezők kialakították együtt a koncepciót, még eltelt másfél hónap és jött a karácsony, majd az emberpróbáló hidegek. Az első – technológiai koncepciót leíró – jelentés december elején született meg. (Természetesen sok vonatkozásban ez a koncepció is csupán elvi maradt, hiszen bronzalakok, illetve kőtalapzat kibontása nélkül nem volt lehetséges a beavatkozási technológia részletes és teljes kidolgozása.) 8. Miután a lovat „meglékelték”, kiderült többek között, hogy nincsen belső merevítése, csak a részelemek összecsavarozása révén megjelenő bordák merevítik hosszában valamennyire a szobrot, keresztirányú merevítés egyáltalán nincs. (Arra is fény derült, hogy a részelemeket összefogó csavarok jelentős része cserére szorul). De akkor mi akadályozza meg a ló és lovasa összeroppanását a felfüggesztéskor (amikor a talapzatrestaurálás idejére biztonságba helyezik)? Az is kiderült, hogy a kivitelezés számára nem megfelelő a kutató-tervező faállvány, szükség van egy nagyobb restaurálási teret biztosító fémállványra, illetve amennyiben a restaurálás télen is zajlik, hasznos lenne lefedni a fémállványt, hogy fűteni lehessen. El kellett tehát készíteni a fémállványt is, amelynek viszont alapot kellett ásni, s ez alkalommal a régészek találtak is egy-két figyelemre méltó dolgot. 9. A bronzszobor-restaurátor tehát szokatlan helyzetbe került: merevítés nélküli szobrot kell – biztonságba helyezés végett – felfüggesztenie. Még ma sincs egyértelmű megoldása a kérdésnek. Az csak véletlen, hogy e sorok írója doktorátusi dolgozatát még 1984-ben a vékonyfalu héjívekből és héjgerendákból írta, és hogy ismeri a Brazier-féle effektust. (1929 óta tudunk a héjívek és héjgerendák ellaposodásból származó törésérzékenységéről.) Igaz, hogy a Brazier-féle effektust megfékező beavatkozások léteznek – a repülő áll például acél héjgerendákból, de vasbetonból is készültek héjívek és héjgerendák; Románia 1988-ban megjelent vasbetontörténetének négy oldala az általam tervezett hasonló építményekről szól – de azok építőanyaga garantált-minimális szilárdságú, ami a szobrászbronzról nem mondható el. Továbbá az említetteknél a falvastagság (a fesztáv 1/100 és 1/250 része) állandó, ami a lovas szobornál nem áll fenn! Ha még ehhez azt is hozzátesszük, hogy nincsen a tartószerkezeti számítóprogramokkal kompatibilis térfelmérés (íme, kiderült, hogy nemcsak egy esetleges szoborrekonstrukció esetében szükséges a térfelmérés – erről sok szó esett júliusi cikkemben, Szabadság, 2009. július 31.), világos, hogy a felfüggesztéskor – tartószerkezeti szempontból – a szobrot a képzőművész-restaurátor nem tudja szilárdságtani módszerekkel ellenőrizni. Marad tehát az intuíció, de mi, mérnökök ezt nem tarjuk elegendőnek. Esetleg marad még az ima, de mi, mérnökök ezt sem tartjuk elégségesnek. Így tehát dönteni kell, és főleg felelni – a felfüggesztés alkalmával – az esetleges szobor-összeroppanásról. És senki másnak, mint a bronzszobrász-restaurátornak. 10. Mint azt már korábban mondtuk, a következőkben a bronzalakok in situ biztonságba helyezése következik, utána pedig a többi helyreállítási szakasz, a 4. pont szerint. Ehhez pillanatnyilag nélkülözhetetlen az állványzat, amihez függesztik Mátyást és lovát (ami hozzáférést biztosít a talapzatrestauráláshoz is), illetve ezeknek – az állványzatra történő – törést kizáró felfüggesztési koncepciója és technológiai részletei. Következtetések: 1. Július 23-án nem kezdődött el a restaurálás. Az első félévben alig történt valami, mert: (1) későn állt fel a csapat, (2) a csapat a felállás után kezdett azon gondolkozni, mit is kell tennie. A késés 4–5 hónapra tehető az eltelt 6 hónapból. Az első félév mulasztásai még további késedelemhez vezetnek majd, hiszen e mulasztások miatt felkészületlenül érte a restaurátorokat a tél. 2. A tendert kiíró polgármesteri hivatalt terheli a felelősség azért, hogy fél évvel a szerződés megkötése után úgy állunk, ahogy állunk – mint azt a július 31-én a Szabadságban megjelent cikkemben részletesen bizonyítottam –, mert nem kérte a kivitelezési koncepciót a versenytárgyaláson résztvevőktől. Meg lehetett nyerni a tendert anélkül, hogy (a) a nyertes belegondolt volna, mi a feladata, (b) hogy bronz szakértő bevonásáról gondoskodtak volna! Tehát ha a versenykiírás törvénytisztelő (csak minősített szakértő pályázhat) és minőség-koncentrikus (csak restaurálás kivitelezés-technológiai koncepcióval rendelkezőket fogadnak), ma már rég a talapzatot restaurálja a kőrestaurátor, és a bronzrestaurátor a vezérekkel foglalkozik, míg Mátyás és lova felfüggesztve – de elégedetten – legelteti szemét a szorgos restaurátorokon és sorára vár. 3. Négy-öt hónapos késést a (vállalt 12 hónapból) behozni nem lehet, számolni kell a határidő legalább négy hónapos halasztásával. (Más kérdés, hogy a tervezők továbbra is az általuk 15 hónapban megállapított kivitelezési időt tarják valósnak és nem hisznek a csodákban!) 4. Az Utilitas Kft.-nek semmi dolga nem volt az elmúlt 6 hónapban, hiszen a talapzat tartószerkezet-komponenseiről újat nem tudott meg, mert nem történt meg a talapzat kibontása. Persze, lélekben és tanácsosként a restaurátorok mellett volt (a CONCEFA Rt. külön kérésére elkészítette például a kivitelezési állványzat terveit). 5. E sorok írója, a Műemlékek Országos Bizottságának, illetve az UNESCO Román Nemzeti Bizottságának tagja (akinek a tagságból adódóan joga és kötelessége őrködni az országban zajló műemléki beavatkozások szakszerűsége fölött), minden követ megmozgatott, hogy létrejöjjön a ConcefaRt.-nek Kolozsi Tiborral, az ország egyetlen – a művelődési szaktárca által akkreditált – bronzrestaurátorával való szerződése. 6. Az Utilitas Kft. a bronzszobroknál esetleg fellépő Brazier-féle effektushoz nem tud hozzászólni, nem is feladata, hiszen nem építményszerkezeti kérdés. De az előbbi pont szellemében azon leszek (még ha nem is számít szerződéses kötelességemnek), hogy minél veszélytelenebb legyen Mátyásnak és lovának a felfüggesztése, belátva: intuíció és ima nélkül nem biztos, hogy boldogul a bronzrestaurátor. Dr. Szabó Bálint. Forrás: Szabadság (Kolozsvár) 2010. szeptember 9.Elhunyt Irsai ZsoltÉletének 54. évében rövid, de súlyos betegség után elhunyt Irsai Zsolt képzőművész, művészetpedagógus, a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem oktatója. Nagy Pál, Bretter György, Feszt László és Nica Ioachim tanítványaként, a kolozsvári Ion Andreescu főiskola diákjaként kezdett el dolgozni a hazai korszerű, alternatív művészeti oktatás megteremtéséért. 1990-1992 között a Jelenlét folyóirat grafikai szerkesztőjeként végzett hiánypótló, úttörő munkát. A méltatlan kompromisszumokat elutasító művészi habitusára jellemző, hogy a főiskola elvégzésekor a korabeli művészeti, egzisztenciális állapotok kritikájaként három éves alkotói sztrájkot hirdetett. Széles körben ismert munkái 1996-tól Anna elrablása címmel készített installációk. Tagja volt az Apolló; MAMŰ; a RÓZSA művészeti csoportosulásoknak. 2003-tól a Marosvásárhelyen megjelenő A Hét vizuális szerkesztője, főmunkatársa. Közreműködésének köszönhető, hogy a hetilap a kortárs vizuális kultúrát naprakészen közvetítette az erdélyi olvasók számára. 2007-től a marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen működő díszlettervezői szakon végzett felbecsülhetetlen értékű munkát. Alapító tagja a Marosvásárhelyen működő B5 Stúdiónak. Új Magyar Szó (Bukarest) 2010. október 11.Már 2014-ben megnyílhat a szamosújvári magyar iskola – Több száz mezőségi gyermek tanulhat magyarul a szórványintézménybenÖnálló magyar iskola alapkövét – a jövőnek szánt üzeneteket tartalmazó időkapszulával – helyezték el szombaton Szamosújváron, remények szerint már 2014-ben megkezdheti első tanévét több mint 30 mezőségi szórványtelepülés ifjúsága. A Kemény Zsigmond Mezőségi Magyar Oktatási Központ a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány 12, és a szamosújvári Téka Alapítvány 10 éve indított szórványoktatási programját teljesíti ki, amellyel hosszú távon biztosítanák a szórványközösség minőségi magyar nyelvű oktatását. Ezt segítik Válaszúton az 1–4., Szamosújváron az 5–12. osztályosok számára épített kollégiumok, ahol eddig mintegy 300 gyermek számára biztosítottak szállást és ellátást, lehetővé téve számukra az anyanyelven történő tanulást. Nem szokványos módon a Szamosújvári Helyi Tanács egyöntetűen szavazta meg a magyar iskola megépítésére szánt 8000 négyzetméteres telek kiutalásáról rendelkező határozattervezetet. Az alapkőletételt megelőzően Szamosújvár épített örökségéből, a város életének mozzanataiból és történetéből kínált ízelítőt a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem diákjainak a Téka Alapítvány székhelyén megnyitott tárlata. „A Téka húsz éve épít, többek között fiatal, lelkes és erős közösséget is, de eddig az iskolaközpont a legfontosabb projekt. Az ötlet négy évvel ezelőtt született meg a helyi pedagógusok és döntéshozók jóvoltából” – hangzott el Balázs–Bécsi Attila köszöntő beszédében, majd a kivitelező Arcon cég igazgatója, Gönczi István bemutatta a Szervácziusz László által tervezett épületet. „A beton- és téglaszerkezetű épület egyik ágának földszintjén és emeletén osztálytermeket, a másik ágában bölcsődét és óvodát, elülső részében pedig még egy osztálytermes részt építünk. A főbejárat fölött a Tékát és Szamosújvárt jelképező elemeket tartalmazó tornyos szerkezetet létesítünk” – részletezte Gönczi. „Pénzzel a bolond is tud építeni, de pénz nélkül csak az, akinek hite van” – mondotta Orbán Viktor magyar kormányfő gyermek- és családügyi tanácsadója, Révész Máriusz, aki kiemelte: „Ott épülnek csodák, ahol ember és ember mögött közösség van.” Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja szintén értékelte a Szamosújváron „önerőből és összefogásból létrejövő intézményt”. A magyarországi Apáczai Közalapítvány igazgatója, Csete Örs a magyarság házának nevezte az épülendő központot. „Be kell gyűjteni mindent, még a szavakat is” – idézte Kányádi Sándor szavait az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alelnöke, Toró T. Tibor hozzátéve: be kell gyűjteni a szórványgyerekeket is. Az eseményen Nagy Bercel, a Szülőföld Alap Oktatási Kollégiumának elnöke Répás Zsuzsanna, Magyarország nemzetpolitikájáért felelős helyettes államtitkár üzenetét tolmácsolta, az Oktatási Államtitkárság főosztályvezetője részéről pedig Varga Attila köszöntötte a jelenlévőket. Felszólalt továbbá az RMDSZ ügyvezető alelnöke, Szép Gyula, Románia elnökének tanácsosa, Eckstein–Kovács Péter, Veres Valér tanácsos, Markó Béla miniszterelnök-helyettes kabinetfőnöke, Nagy Zoltán és László Attila kolozsvári alpolgármester is. A helyi döntéshozók közül Török Bálint alpolgármester és Ovidiu Drăgan polgármester köszöntötte az egybegyűlteket. Az ünnepély után a felszólalók egy része segédkezett az alapkövet jelképező időkapszula betonba öntésében. Az időkapszula az iskolaalapítók jövőnek szánt üzenetét tartalmazza. Elhelyezték benne a telekkiutalásról szóló tanácsi határozat szövegét, az iskolaalapító okiratot, az iskolaalapító felhívást és azok névsorát, akik 2006 decemberétől 2007 közepéig aláírásukkal támogatták ezt a törekvést, Az én iskolám témában I–XII. osztályosok számára meghirdetett vetélkedő legjobbnak ítélt rajzait, verseit, prózai írásait, a Téka Alapítvány, a válaszúti Kallós Alapítvány és a szamosújvári Czetz János cserkészcsapat ismertetőjét, valamint Juhos Kiss János széki származású költő versét. Az időkapszula a majdani iskola bejáratának bal oldalán helyezkedik el, pontos helyét emléktáblával jelzik majd. A 650–700 gyermek befogadására alkalmas bölcsődét, óvodát, általános iskolát, líceumot és szakiskolát is magába foglaló beruházás összértéke, az iskola felszerelésével együtt 12 630 000 lej. A projektet a dévai Téglás Gábor Iskolaközpont példájára kiviteleznék, az építkezést a magyar és román kormány, illetve alapítványok fedeznék, egyelőre meghatározatlan arányban. A 60 ezer euró értékű tervezés költségeit az RMDSZ és a magyar kormány segítségével fedezhettük. Az építkezés elkezdését a magyar fél eddig 40 millió forinttal támogatta. Ígéretet kaptunk, hogy 2014-ig az iskolaépítés benne marad a finanszírozást lehetővé tevő, Nemzeti Jelentőségű Intézmények és Programok projektben – mondotta Balázs–Bécsi Attila, a Téka Alapítvány elnöke. – A kivitelezés során megtörténhet, hogy a tervezettnél nagyobb összeget kell befektetni, de remélem, hogy a dévai iskolához hasonlóan megtaláljuk a forrást, és sikerül megépítenünk a központot. Az alap elkészítése 2011 áprilisáig tartana, reális elvárásaink szerint, ha minden a megfelelő ütemben halad, a központ négy-öt év múlva készülne el – tájékoztatott az alapítvány elnöke, akitől azt is megtudtuk, hogy az oktatási központ létrehozása után a helyi polgármesteri hivatallal kötött szerződés szerint a Téka Alapítvány célkitűzése a projektbe foglaltak alapján kialakítani a központ intézményes hátterét is. Balázs–Bécsi Attila alapvető célnak tartja kiemelni a magyar diákokat a vegyes tannyelvű oktatási környezetből, továbbá anyanyelvű szellemiségű nevelést és oktatást biztosítani számukra egy önálló magyar iskolában. A válaszúti kollégiumban lakó kisdiákok a válaszúti iskolában tanulnak, majd onnan a szamosújvári kollégiumba kerülve, jelenleg a város négy különféle iskolájában folytatják tanulmányaikat, magyar nyelven. „Szamosújváron jelenleg a magyar gyermekek négy intézményben tanulnak öt épületben, van olyan tanár, aki három épületben tartja óráit. Ilyen körülmények között nem alakulhat ki egy összetartó, igényes magyar tanulói közösség. A jelenlegi helyzetben veszélyt jelent továbbá, hogy a szülők a minőség miatt eltekintenek az anyanyelvű oktatástól, és az egyre korszerűbb román iskolákba íratják gyermekeiket” – magyarázta Balázs–Bécsi Attila. Nem szokványos jelenet, amikor egy román többségű helyi tanács tekintélyes méretű belvárosi telket utal ki önálló magyar iskola megépítéséhez. Balázs–Bécsi Attila ezt csak részben magyarázta a pártok közti koalíciós egyezséggel, hiszen a határozattervezetet mindenki egyöntetűen megszavazta. Az alapítvány elnöke úgy értékelte, a városban húsz év alatt megszületett egy olyan hangulat, miszerint a magyarokat megilleti egy önálló iskola. Kiderült, a szamosújvári iskolák vezetősége sem fél attól, hogy „elveszítené” a magyar osztályokat, néha inkább mintha szívesen „szabadulnának” az azokkal együtt járó plusz gondoktól. Balázs–Bécsi Attila elmondta, hogy miután a Petru Maior-líceumban három éven át sikerült két magyar kilencedik osztályt indítani, az idén a második kilencediket már az Ana Ipătescu iskolában kellett beindítani. A majdani szórványiskola a város négy intézményében szétszórtan tanuló gyerekeket gyűjtené egyetlen iskolába: a Válaszútról bekerülő kisdiákok 5. osztálytól a szamosújvári kollégiumtól öt percre, a távolsági autóbuszállomás közelében, a Fermei utcában megépülő intézményben tanulnának érettségiig. Az oktatási központ létrehozása egyébként nem vezet egyetlen magyar iskola vagy osztály megszűnéséhez sem, jó eséllyel megszüntetné vagy lényegesen visszaszorítaná viszont azt a jelenlegi gyakorlatot, miszerint a szórványtelepüléseken a magyar szülők jelentős része más lehetőség híján román nyelven taníttatják gyermekeiket. SALLAI ANDRÁS LORÁND , Szabadság (Kolozsvár) 2010. november 19.Magyar oktatási központ épül a szórványbanA Kolozs megyei Szamosújváron a múlt hét végén letették a Mezőségi Magyar Oktatási Központ alapkövét. A Kemény Zsigmond nevét viselő központ a válaszúti Kallós Zoltán Alapítvány és a szamosújvári Téka Alapítvány által, több mint tíz éve elindított mezőségi szórványoktatási program kiteljesedése, amely hosszú távon biztosítaná a magyar szórványközösség anyanyelvű oktatását. A tervezett oktatási központ által kiszolgált régió és célcsoport: Szamosújvár, a Kis-Szamos mente, Észak-mezőség, Belső-mezőség, valamint a Szamos-menti dombság. Az intézmény 650-700 szamosújvári vagy bentlakó és ingázó személyt fog kiszolgálni, és bölcsődét, óvodát, általános iskolát, valamint szakiskolát foglal magába. Az alapkőletételt megelőzte egy kiállítás megnyitója: a Téka Alapítvány székházában Szamosújvár épített örökségéből, a város történetéből kínáltak ízelítőt a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti és Formatervezői Egyetem diákjai. Ünnepi beszédében Balázs-Bécsi Attila, a Téka Alapítvány elnöke elmondta: négy éve foglalkoznak a tervvel, egy teljesen új épület felépítése és egy új oktatási intézmény alapítása a mezőség egyik legnagyobb projektje, amely hagyományokból, a közösség erejéből nőtt ki. Balázs-Bécsi beszédét követően Gönczi István kivitelező ismertette az iskolaközpont tervét: a Szerváczius László műépítész által megálmodott létesítmény adminisztrációs épületet, osztálytermeket, óvodát és egy, az összefogást jelképező tornyot foglal magába. A helyhatóságokat Ovidiu Drăgoi polgármester és Török Bálint alpolgármester képviselte az ünnepségen. Utóbbi elmondta, a központ „elkeresztelésekor” több jeles személyiség neve is szóba került, végül Kemény Zsigmond mellett tették le voksukat a döntéshozók. A város vezetői emlékeztettek arra, hogy Szamosújvár Helyi Tanácsa – rendhagyó módon – egyhangúlag szavazta meg a magyar iskola megépítésére szánt 8000 négyzetméteres telek kiutalásáról rendelkező határozattervezetet. Révész Máriusz parlamenti képviselő – Orbán Viktor miniszterelnök gyermek- és családügyi tanácsadója – hangsúlyozta: az új magyar kormány beiktatásával korszakváltás történt a magyar-magyar kapcsolatokban. Kijelentette: ott épül a csoda, ahol az emberek mögött erős közösség áll, és erre nagyon jó példa a mezőségi szórványmagyarság. „Szamosújváron egység van, ezt pedig a magyar kormány is támogatja” – tette hozzá a képviselő. „Mi, anyaországiak is nagyra értékeljük, ha önerőből fontos magyar intézmények jönnek létre Erdélyben” – emlékeztette az ünneplőket Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja. Kijelentette: „A magyar pedagógusok áldozatvállalását nem is tudjuk kellőképpen meghálálni. Mostoha körülmények között is ők a mi nemzetünk, a magyar nyelv őrzői”. A főkonzul a kormány támogatásáról biztosította a hasonló kezdeményezéseket, mivel ezek „a magyarság megmaradását garantálják”. „A gazdasági válság egyik jó oldala, hogy spórolunk, a megtakarított pénzekből pedig építünk” – mondta Eckstein Kovács Péter, Románia elnökének tanácsadója. Felhívta a figyelmet arra, hogy elsősorban azokra kell időt szánni, és azokért kell tenni, akik másképp nem tudnak anyanyelvükön tanulni. „Ünnepelünk, hiszen egy új iskola alapítása minden magyarnak ünnep” – jelentette ki Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke, aki Tőkés László nevében is üdvözölte a jelenlévőket. Mint elmondta, szórványstratégia nélkül nem beszélhetünk a magyarság megmaradásáról, és mindenkoron meg kell találni a nemes kezdeményezések idejét és helyét. Az alapkövet jelképező időkapszulát, amely a jövőnek szánt üzeneteket tartalmazza, a meghívottak helyezték el a majdani oktatási központ helyén. Az átadást 2014-re tervezik, a beruházás összértéke pedig – az iskola felszerelésével együtt – 12 630 000 lejre tehető. Nánó Csaba, Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2011. szeptember 2.Paulovics László íróportréiA Kolozsvári Társaság Stúdium Könyvkiadója ERDÉLYI MAGYAR ÍRÓK címmel Paulovics László íróportréival, irodalmi válogatással, Balázs Imre József bevezető esszéjével, 2011-ben megjelentetett egy 218 oldalas könyvet, amelyet a Kolozsvári Magyar Napok alkalmával mutattak be hivatalosan. Kolozsváron. Kántor Lajos a társaság felkent elnöke az esemény alkalmával elmondta: Az alapötlet elindítója tulajdonképpen Paulovics László festőművész- grafikus volt, aki hosszú évek szorgalmas munkájával 45, hazánkban élő író- költő portréját rajzolta meg. A Paulovics által megörökített alkotók mindenike munkásságával bizonyította azt a hivatás tudatot, amely valamennyire jellemző volt. A munkák egy része képek alapján fogalmazódott meg. Például Apáczai Csere Jánosról (Apáca 1625- 1659) fénykép nem készülhetett, sőt, amint az alkotást nézzük, még rajz sem. De ez az alkotó művészt nem zavarta. Ő bizonyos esetekben azt a szellemi hatást próbálta grafika erejével a néző elő tárni, ami az alanya szellemi hagyatékéból az utókor számára maradandó. Ez még többször ismétlődik más- más hangsúllyal és művészi erővel. Paulovics művészi erejére jellemző az a mély meggyőződés, amivel a megörökítendő egyén belső művészi hitvallását igyekszik minél egyénibb módon megközelíteni. Ennek érdekében mindenik alanyát lelkiismeretesen tanulmányozta, bizonyítják azok az idézetek, melyeket a képbe komponál. A kép és szöveg összecsengése eredményezi az egyéni Paulovicsi mondanivalót. Eredményezvén egy egyedi művészi élményt, ahol a szellem és a külső tulajdonképpen egy célt szolgál, azt a gondolkodást, amit az egyén vallott. Ez a belső, egyesek számára láthatatlan, erény válik grafikai megfogalmazásban olyan szuggesztív mondanivalóvá, amely látogatók sokasságát vonzza a Kolozsvári Társaság állandó kiállítási termébe. Ennek is köszönhető az a sok középiskolás, aki a falakról letekintő alkotásokat nézi, ismerkedve a tankönyvekből már ismert személyek Paulovics által megalkotott, művészi értéket képviselő munkáival. Akiknek a sors megadta azok, ismervén az ihletadó modelleket, meggyőződhet arról, hogy mennyire érzékeny művész Paulovics László. Munkáiban érzékeltetni tudja a zseni egyéniségének olyan jellemzőit, amit csak nagyon nagy művészek tudnak a nagyközönség számára megfogalmazni. A kötetet szerkesztette Horváth Andor és Salat Csilla. A szövegek válogatásában és szerkesztésében közreműködött Kántor Lajos. A kötete befejező esszéjéből Salat Csilla egyik gondolat sorát idézném: „Az antológiát azoknak szánjuk, akik megszeretik az irodalmat, és akiket érdekel az író személye is. A kötetben látható íróportrék közelebb hozzák az olvasóhoz, a tanulóhoz a már ismerős vagy még ismeretlen (netán elfeledett) arcokat: a képeket kísérő szöveg- válogatás pedig, irodalmi körkép a városról (többnyire Kolozsvárról) és a szülőföldről.” Befejezésül egy vallomás. Szívem szerint mind a 45 portrét közölném. De ha csak egy vagy két képet közlünk, akkor az igazságtalanság, lenne, a többivel szembe. Mivel mindenik alkotás a maga nemében unikum. Ajánlanám a zsebre méretezett könyvet, melynek grafikai arculatát és műszaki szerkesztését Matei László végezte, a képeket László Miklós reprózta a Kolozsvári Társaságnál meg lehet találni. Egyébként Paulovics Lászlónak mintegy 70 egyéni tárlata volt, és számos csoportos tárlaton szerepelt. 1937. augusztus 15. Szatmárnémetiben született. 1955 -ben nagybányai Művészeti Középiskolát végzi el. Marosvásárhelyre kerül, innét a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolára kerül és 1961-ben államvizsgázik. 1961-1964 – Nagybányán Városi Múzeum munkatársa, majd Nagybányai Színházház tervezője. 1964- 1985. között a Szatmári Északi Színház díszlet és jelmeztervezője. 1985 – nyarán elhagyta Romániát. 1985 – Németországban él, kezdetben Münchenben, majd Iserlohn-ban lelt otthonra. Majd Magyarországon Szentendrén telepszik le. Ahol műterme is van. 2005 – a Szatmárnémetiben működő Szent-Györgyi Albert Társaság tiszteletbeli tagja. Csomafáy Ferenc. erdon.ro 2012. június 14.Alig változik az ingyenes helyek száma a BBTE magyar tagozatánKözzétették az országos egyetemi beiratkozási számokat Az oktatási minisztérium közzétette a Hivatalos Közlönyben a 2012/2013-as egyetemi tanév beiskolázási számait. A romániai állami egyetemek közül a legtöbb ingyenes hely a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemnek (BBTE) jutott: közel ötezren vehetnek részt ingyenesen az intézmény alapképzésében. A kolozsvári BBTE-t a Bukaresti Műegyetem követi 4750 hellyel, és a „dobogó” harmadik helyét is fővárosi egyetem foglalja el 4650 hellyel. Soós Anna, a BBTE magyar rektorhelyettese elmondta: az egyetemen 1140 ingyenes helyet hirdetnek meg a magyar tagozaton, ez valamivel több, mint tavaly. Ezzel párhuzamosan a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem a 2012/2013-as tanévre összesen 479 tandíjmentes, 611 költséghozzájárulásos és 80 teljes tandíjas helyet hirdet meg. A kolozsvári karon 130 elsőévest várnak az itt működő négy szakterületre, de ezek közül csak 68 ingyenes. Liviu Marian Pop megbízott oktatási miniszter kedden kijelentette, hogy megjelent a Hivatalos Közlönyben az egyetemi alapképzésre vonatkozó, az ingyenes helyek számát szabályozó rendelet. Az oktatási minisztérium által nemrég kibocsátott közlemény szerint a 2012/2013-as tanévre összesen 62 400 ingyenes helyet hirdetnek meg országos szinten. A román állampolgárságú jelentkezők mellett minden egyetemen külön helyekre felvételizhetnek azok a Moldova köztársaságbeli román származású fiatalok, akik érettségi diplomájukat Romániában szerezték. Szintén helyeket különítenek el azoknak a román nemzetiségű fiataloknak, akik külföldön érettségiztek. Az ingyenes helyeket az egyetemek besorolásától (I-es, II-es, III-as kategória) függően állapították meg. A Hivatalos Közlönyben megjelent rendelet alapján a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE) hirdetik meg a legtöbb ingyenes helyet: 4870-et. Ez részben azzal magyarázható, hogy a BBTE I. kategóriás, azaz kutatási és oktatási szempontból is kiemelt fontosságú tanintézmény. A BBTE ingyenes helyeiből 60 helyet különítettek el roma nemzetiségű jelölteknek. Ezen kívül 20 hely áll rendelkezésükre a Romániában leérettségizett, román származású moldovai állampolgároknak, és további 113 helyet hirdettek meg a diaszpórában élő román nemzetiségű fiatalok számára. Soós Anna, a BBTE magyar tagozatért felelős rektorhelyettese lapunknak azt nyilatkozta: a magyar tagozaton 1140 ingyenes helyet hirdetnek meg, ez valamivel több, mint tavaly. Ami a többi, Kolozsváron működő, állami felsőoktatási intézetet illeti, a Mezőgazdaságtudományi és Állatorvosi Egyetem 860, a I. Haţieganu Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem 600, a kolozsvári Műegyetem 3200 ingyenes helyet hirdethet meg. A kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti és Formatervezési Egyetemen 150, míg a Gheorghe Dima Zeneakadémián 161 ingyenes hely várja az érettségi diplomával rendelkező fiatalokat. A Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem már ezt megelőzően közzétette a 2012/2013-as tanévre vonatkozó beiskolázási számot. Az egyetem rektori hivatala adatszolgáltatási irodája által a rendelkezésünkre bocsátott számokból kiderül: a Sapientia összesen 479 tandíjmentes, 611 költséghozzájárulásos és 80 teljes tandíjas helyet hirdet meg. Ebből a kolozsvári karon 68 ingyenes, 62 költséghozzájárulásos hely várja a gólyákat. NAGY-HINTÓS-DIANA. Szabadság (Kolozsvár) 2012. június 16.Évszázados alkotói örökségünkA neves szerző két nagy fejezetben foglalja össze időrendben mindazt, amit több évtizedes kutatómunkája eredményeként korábban már könyvekben vagy tanulmányokban Erdély és azon belül Kolozsvár képzőművészetéről megírt és publikált. Most megjelent szintézisében* a város 19–20. századi építészeti, festészeti, grafikai, iparművészeti és szobrászati alkotásairól olvashatunk, olyan nagy ívű áttekintéssel, amely az erdélyi magyar szellemi élet mindenkori központjához illik. A könyv alcímében a szerző alkotói örökségről beszél, ám ennek bemutatása és esetenként egy-egy műalkotás vagy művészi pálya avatott elemzése révén a befogadó közeg jellemzésére is sor kerül. A könyvben nem egyszer vetődik fel a kérdés: hogyan sáfárkodik a város lakossága az évszázados alkotói örökséggel? A kiadvány első részében a 19. század elejétől kísérhetjük végig az első világháború befejezéséig több generáció kiemelkedő mesterei, a legfontosabbnak tartott alkotók és képzőművészeti jelenségek számbavételét. Különálló fejezetekben foglalja össze a szerző az iskolákban, nyomdákban működő kőnyomatműhelyek tevékenységét, kiemelten tárgyalva Bara Gábor szerepét. Barabás Miklós és Szatmári Pap Károly jelentős kolozsvári szereplését követően több kismester, portré- és életképfestő életéről és munkásságáról kapunk rövid pályaképet. Jelentős helyet foglalt el a város képzőművészeti életében a 19. század végén az Erdélyi Múzeum-Egyesület képtárának kialakulása és története, amelynek egyik fő szereplője Pósta Béla régész volt. Színvonalas építészeti, szobrászati és iparművészeti műalkotások gyarapodását látjuk ebben az időben, amelyben Pákéi Lajos építész vállalt vezető szerepet. Majd a millenniumi évek reprezentációs alkotásainak betetőzéseként állítják fel Fadrusz János Mátyás-király szobrát a Szent Mihály-templom közelében. Végül a háborús pusztítások tüntetnek el számos olyan szobrot és emlékművet, amelynek az avatóünnepségén elhelyezett virágcsokrok még nem hervadtak el. A két világháború közötti időszak első meghatározó intézményeként indul a román művészeti főiskola, amely a 30-as évekig működik Kolozsváron. Összerdélyi képzőművészeti kiállítást szerveznek 1919-ben, és a kiállítás katalógusában Emil Isac bevezetője román, magyar, német és francia nyelven jelenik meg. Eközben köztéri szobrok és emlékművek kerülnek le az eredeti helyükről és vándorolnak másodlagos elhelyezésre, néha a házsongárdi temetőbe. A könyv egyik alapgondolata, hogy mindezek ellenére Budapest elvesztése után Kolozsvár ekkor válik igazán az erdélyi magyar művészeti élet központjává. Az erdélyi román művészeti élet körképének megrajzolása szintén nagy érdeme a kötet szerzőjének. Különösen szép sorok szólnak Kós Károly, Szolnay Sándor, Szervátiusz Jenő heroikus művészetszervező munkásságáról, a Barabás Miklós Céh összetartó erejéről, a Műcsarnokban folyó lázas alkotómunkáról vagy László Gyula művészettörténészi és kritikusi közreműködéséről, a 40-es évek nagy, csoportos kiállításairól. A második világháborút követő évtizedek képzőművészeti folyamatainak egyik vonzó pillanata – a kis Firenze káprázata – bukkan fel a könyvben, amikor a Ion Andreescu-főiskolába csapatostul érkeznek tehetséges festő-, szobrász- és grafikusnövendékek. Azonban ez a szép ambíció a nemzetiségi intézményrendszer folyamatos leépítésével, majd teljes megszüntetésével párhuzamosan zajló szocreál térfoglalás nyomán gyorsan elillanó ábránd marad. Murádin Jenő Kolozsvár közel két évszázados képzőművészeti életét összefoglaló nagy munkája lényegében a 20. század 70-es–80-as éveinek – történelmi tapasztalatunkból érthetően – keserű számvetésével ér véget. Nem sóhajt fel megkönnyebbülten történész szerzőnk a ’89 utáni történéseket illetően sem. Bár az „átmeneti kor indulatainak lecsillapodása(?) után” némiképp reménykedve zárja a könyvét: „túl közel vagyunk a rálátásos ítélethez, de érezhető: dinamikusabb mozgásterekben kezd újraépülni az arculatot váltott művészeti élet. Kolozsvár éppen múltjából merít erőt kultúrája és művészete jövőjéhez”. *Murádin Jenő: Kolozsvár képzőművészete. Alkotói örökségünk a 19–20. századból. ARTprinter Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy, 2011. Jánó Mihály. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. július 5.Szövőszék és bábafogBeszélgetés Szentimrei Judit néprajzkutatóval Kászoni székely népművészet, Szilágysági magyar népművészet vagy Moldvai csángó népművészet – sokunk polcán sorakoznak ezek a harminc-negyven évvel ezelőtt kiadott kötetek, melyeknek egyik szerzője Szentimrei Judit iparművész, néprajzkutató. A 91 éves dédnagymamával kolozsvári lakásán beszélgettünk múltról, hazáról, családról, a munka és a tudás szeretetéről. – Mit jelent önnek Erdély? – Az egyszerű otthonnál sokkal többet. Ahogy a szász himnusz mondja: „Siebenbürgen, Land des Segens, Land der Fülle und der Kraft”. Az áldás földje. Szász elemit végeztem, mert édesapám úgy tartotta, mindhárom nyelvet ismernünk kell. – Kolozsváron végezte tanulmányait, Budapesten Györffy István, a magyar néprajztudomány egyik első jeles személyisége tanítványként folytatta, és már fiatalon megfordult Finnországban is. Hogyan határozta meg mindez az életét? – Tizenkét évesen Müller Hermannétól tanultam francia és svéd gobelint szőni. Később Nagy Imre festőművész azt mondta, hogy a leánykának szőni kell. Tizenöt éves voltam, akkor ismertem meg az uramat. 1938-ban kerültem Pestre, bejártam Györffy István óráira, ő pedig azt mondta: akit ennyire érdekel a népművészet, annak mindenképpen Finnországban a helye. Ösztöndíjat senki nem adott, de kaptam tőle két levelet. 1939-ben egyedül indultam el Finnországba. Helsinkiben a Tellervo nevű népi textilműhelyben és a néprajzi múzeumban dolgoztam. Enni és aludni itthon is lehet. Reggeltől délutánig szőttem a műhelyben, este és éjszaka pedig gyöngyöt fűztem. De nem csak a fővárosban voltam, bár a 18. születésnapomat épp ott ünnepeltem. Különböző családokat ismertem meg. Amikor például finn levelezőtársnőm falujából távoztam, kigyűlt a lakosság, és énekkel búcsúztattak. Apámmal lefordítottuk a szövegét magyarra: „Apád házánál kisleány, széppé serdültél már, oly széppé, mint a kis virág, előtted a világ…” Érdekes volt a viseletük is, mert a székely csíkos szoknya – melyet a lengyeleknél is viszontláttam, természetesen az ő színvilágukkal – ott volt a finneknél is északi színösszetétellel. – Mi volt az első munkája? – Készítettem egy falvédőt, amin a család szerepelt. Ezt a gyermekszőnyeget itt a szoba közepén épp nem én szőttem, de a terveim alapján készítették 1957-ben. Több generáció felnőtt már rajta. A szőnyegen éppen azt táncolják, hogy „Most viszik, most viszik Danikáné lányát”, ott pedig, hogy „Dombon törik a diót, a diót / Rajta vissza mogyorót, mogyorót”. Éneklik is a gyermekek, négykézláb. 1957-ben rendeztük az első iparművészeti kiállítást is, korábban Kolozsváron ilyen nem volt, de még az országban sem nagyon. Volt itt egy uruguayi grafikus, akinek megtetszett az egyik szőnyeg. Kérdezte, mit fizessen érte. Mondtam, vigye el emlékbe. A legnagyobb dicséretet az ő nyolcéves fiától kaptam. Az édesapa levelében megírta, hogy a gyermeke azt kérdezte: „Milyen szép országban jártál, édesapám, ahol ilyen szépeket szőnek? Milyen jók lehetnek ott az emberek…” – Szőni, írni, kutatni vagy tanítani szeretett jobban? – Mindegyik egészen más. Dr. Kós Károly vezetésével – Nagy Jenővel és velem – 1952-ben megalakult a magyar népművészet-kutató csoport. Mindig vittünk magunkkal diákokat, nagyon élvezték, dolgoztak is rendesen. Nagyon szerettem tanítani, nálunk ez valószínűleg családi vonás. A terepmunka alatt pedig feltöltődtem. A Kárpátokat keresztbe-kasul gyalog jártuk be. Nem úgy van az, hogy az ember sző, vagy alkot. Dolgozik. Tudja, mit jelent naponta két órát aludni? Én akkor feküdtem le, amikor az uram fél hatkor felkelt. Ő rendezte a reggelit, a fiaim tejet hordtak reggel öt és hét között. Olyan szép élet volt nálunk fenn a Majális utcában. Egymást neveltük a családban. Nem csak én neveltem őket, hanem ők is egymást. Gyulu fiam például nyolcévesen kijelentette, hogy nincs megelégedve a szüleivel, mert nem nézik át otthon a leckéjét, mint másnak. Mert ahol átnézik, ott kiteszik a vesszőt, és tízest kap a gyermek, míg ő csak kilencest, mert van egy vesszőhibája. Nem én szóltam bele, hanem a hét évvel idősebb bátyja: „Azt a tízest a szülő kapja. Nézd át te, s akkor te kapod!” Én voltam a „kapitány” a családban, a „legénységem” pedig az uram és a négy fiam. Neveltük és segítettük egymást. – A Zsuzsi-baba és az Andris-baba című népviseletvarró pályázat is egy ilyen közös munka eredménye? – Igen, Zsolt a Jóbarát című ifjúsági lapnál dolgozott. Megkért, hogy segítsek, így ’70-ben én vezettem a lap Zsuzsi-baba-sorozatát. Három díjat hirdettünk meg, aztán 163-at kellett kiosztanunk. Ezt követte ’71-ben az Andris-baba. Amikor Nagy Jenő kollégám megnyitotta a pályamunkákból készült kiállítást, azt mondta: amit nekünk nem sikerült húsz év alatt felgyűjtenünk, azt a gyerekek három hónap alatt elvégezték. Nem a „magyaros” piros-fehér-zöld ruhákból van hiány, hanem a különböző vidékek viseletéből. Ma Kézdivásárhelyen tekinthető meg a babakiállítás. A Dolgozó Nő című folyóiratnál a Kati-baba rovatot vezettem, ami a csecsemőöltözetről és a bölcsődalokról szólt. Gyönyörű volt, ahogy beküldték a kicsi múmiákat. – A Kós-Szentimrei-Nagy szerzőhármas fogalommá vált Erdélyben. Közös munkáik mai napig számtalan család polcain megtalálhatók. Minek tulajdonítja a nagy sikert, és vajon miért nem ennyire népszerűek manapság a hasonló kiadványok? – A közös munkák nagyon szépek voltak. Először a székelyföldi Kászonba mentünk 1952-ben, másodjára – 1953-ban – Moldvába, majd ’54-ben Szilágyságba, rá egy évre pedig a Kis-Küküllő mentére. Ezek után azt mondták, hogy mi már felkutattuk az egész erdélyi magyarságot, nincs tovább. Pénzt nem kaptunk, de azért még mentünk. Az ötvenes években gyűjtött anyagok húsz évvel később jelentek meg. Ma egészen más az élet. A világháló és a televízió révén minden információ bejön a lakásba. De az is igaz, hogy mi igyekeztünk a hétköznapi ember nyelvén írni. Magyarországon nagyon csodálkoztak, hogy a Kis-Küküllő című kötet ekkora példányszámban jelenhetett meg: itthoni eladásra tizenötezer darabot nyomtak, külföldre pedig még tizenötezret. Azt mondták, ez hihetetlen, soha néprajzi kiadvány ilyen mennyiségben nem fogyott. Hallgattam ott egy előadást, s megállapítottam: ha mi azon a nyelven írnánk, mi magunk sem értenénk, és senki sem venné meg. – A kutatást és a családot hogyan tudta összeegyeztetni? – A fiaimat hurcoltam magammal, mint kutya a tollseprűt. Ők azt mondják, óriási élmény volt számukra. Széken például Víg Gyuriéknál laktunk, akik eredetileg kecskepásztorok voltak. Az uram viszont ’47-48-ban megalakította Széken a második tagozatot, a kecskepásztort pedig feleségestől bevitte iskolaszolgának. Nem volt kis feladat tisztán tartani az iskolát, Szék ugyanis rettenetesen sáros volt, falábon jártak a gyerekek iskolába. Zsolt például a Víg-fiúkkal bivalyt őrzött, az erdőre járt fáért, és megtanulta, hogy az ágat nem úgy kell hazavinni az erdőről, hogy összerakod és húzod, hanem a legnagyobb ágat teszed legalul, arra rakod a többit, a nagyot fogod meg, és azt húzod. Így megy veled az erdő. – Vélhetően a gyermekeket is jobban érdekelte a körülöttük lévő természet és kultúra, mint manapság. – A Néprajzi dolgozatok című sorozatban külön rovatban hozták le a gyermekek gyűjtéseit. Állandóan foglalkoztak velük. De aztán valahogy ez is kimaradt. Az iskolák is másképp foglalkoznak a gyermekekkel. A generációk közti kapcsolat is más. Nálunk természetes volt, hogy ha gyermek született a családban, akkor én ott voltam. Az is igaz, hogy magam is a családi fészekben maradtam, ott voltak nekem a szüleim, és ha valamit kérdeztem apámtól, akkor azt mondta, hogy „abban a könyvben nézz utána”. – A motívumok világa nagyon összetett jelrendszer. Hogyan lehet eligazodni benne? – Nem csak a minta érdekes, hanem az ember, és különösen az asszony. Tudod-e, hogy mikor alszik? Egy öregasszony mondta a Küküllő mentén a régi öregekről: „Este, mikor lefeküdtünk, nagyanyám a tűz lángja mellett font, reggel, mikor felébredtünk, ugyanúgy a tűz lángja mellett pergette orsóját. Mikor aludt, nem tudom. Nem láttam.” Erről van szó. A népmesében is kiderül, hogy valójában mennyit dolgozik a fehérnép. Mikor a moldvai csángókról szóló kötet megjelent, Kányádi Sándor azt mondta: egyetlen szónak sem szabad elvesznie. Tudod, hogy mi a bábafog, és mitől véd? A gonosztól, a pletykától – mert a falusi pletyka öl. Az nem volt gyerekjáték. A csicshím például az anyatejet védte. Ezek nem játékszerek vagy viccek, nagyon is komoly dolgok. Szentimrei Judit Iparművész, néprajzkutató. 1921. május 19-én született Kolozsváron. Édesapja Szentimrei Jenő költő, prózaíró, publicista, színházigazgató. Édesanyja Ferenczy Erzsébet, Zsizsi balladaénekes-nő. Férje Szabó Gyula középiskolai tanár, gyermekeik: Bálint (1944) építész, egyetemi tanár, Zsolt (1946) újságíró, egyetemi tanár, Bojta (1947) építészvállalkozó és Gyula (1951) szerkesztő. 1940-től számos hazai és külföldi kiállításon vett részt saját textíliáival. 1950-től 1974-es nyugdíjazásáig a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola textil tanszékének tanára, 1952 és ’69 között a Román Tudományos Akadémia magyar és román néprajzi csoportjainak tudományos kutatója. Ezernél több ismeretterjesztő cikke, tanulmánya jelent meg. Kötetei: Székely festékesek (1958), Kászoni székely népművészet (Kós Károllyal és Nagy Jenővel, 1972), Szilágysági magyar népművészet (Kós Károllyal és Nagy Jenővel, 1974), Kis-Küküllő vidéki magyar népművészet (Kós Károllyal és Nagy Jenővel, 1978), Moldvai csángó népművészet (Kós Károllyal és Nagy Jenővel, 1981), Széki iratosok (1982), Torockói varrottasok (F. Halay Hajnallal, 1997), Torockói népművészet (Kós Károllyal, Nagy Jenővel, illetve Furu Árpáddal, 2006). Dénes Ida Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2012. július 26.Ha Csíkszeredában a Kossuth Lajos utcában járunk, a Temesvári út sarkához közeledve egy tömbház falán láthatjuk a város híres szülöttének, a neves társadalomkutató Venczel Józsefnek a domborműves emléktábláját. Az 1993-ban felavatott plakett alkotója nem más, mint a kézdivásárhelyi Vetró András szobrászművész, akinek évtizedek óta szívügye történelmi nagyjaink megmintázása. Vetró András munkásságának egyik fontos szeletét képezi az emlékszobrászat, melyre az 1989 után bekövetkezett társadalmi változások adtak lehetőséget. Kovács Árpád írása.Vetró András történelmi nagyjai Vetró András kézdivásárhelyi szobrász munkásságának egyik fontos szeletét képezi az emlékszobrászat, történelmi nagyjainknak a megmintázása, melyre az 1989 után bekövetkezett társadalmi változások adtak lehetőséget. A szabadság iránti vágy, a remény egy új kezdetre elő- ször az 1848–49-es forradalom és szabadságharc szellemiségének, a szabadságharc meghatározó alakjainak tiszteletében fogalmazódott meg, elsősorban azoknak a megrendeléseknek köszönhetően, amelyeket a 90-es évek elejétől Vetró András Beregszásztól kezdve, Lendván, Komáromon át a székelyföldi városokig kapott. Vetró felszabadultan, felkészülten, nagy kedvvel, sőt elszántan látott hozzá a felgyülemlett adósság törlesztéséhez. Gróf Széchenyi István domborműves emléktábláját Beregszászon 1991. október 5-én avatták fel, két évre rá pedig Révkomáromban a városháza előtti téren. Az 1848-as Habsburg-ellenes harcnak Háromszéken is erős történeti hagyományai vannak. Vetró 1993-ban alkotja meg első nagyobb szabású helytörténeti emlékművét Kézdivásárhelyen – Gábor Áron segédjének – Turóczi Mózes öntőmester mellszobrát a róla elnevezett téren, majd ezt követi Kossuth Lajos, Bem József, Petőfi Sándor szobra. A köztéri művek meghatározó hányada regionális érvényességgel bír. Háromszék nagyjainak állít emléket a Tuzson János honvédőrnagyról, Nagy Mózesről, Bod Péterről, Mikes Kelemenről, Kőrösi Csoma Sándorról és Csereyné Zathureczky Emíliáról mintázott szobraival. Vetró a mintázás előtt szorgalmasan kutat, dokumentál, a fennmaradt leírásokból, történetekből, töredékekből kiindulva jut el a sajátos megfogalmazás egyszerre újszerű, ugyanakkor hiteles és expresszív kifejezéséig. Az arcvonásokat élesen, széles mozdulatokkal, de plasztikusan mintázza, a kiemelkedő részeket domborzatszerűen fűzi egybe – írja róla Banner Zoltán. Csereyné Zathureczky Emília domborműves emléktábláját először az imecsfalvi Csereykúria falán helyezték el, majd 2000-ben a Székely Mikó Kollégium falára került Vetró András második domborműve a múzeumalapítóról. A szobrász, Csereyné arcmásának elkészítésekor egyaránt figyelembe vette a fennmaradt fényképeket és a Gyárfás Jenő által megfestett portrét. Néhány esetben azonban nem állt rendelkezésére megfelelő képi dokumentum, ekkor sokkal szabadabban, még inkább egyéniesítve volt képes megalkotni a megrendelt portrét. Jó példa erre a Kovásznai Képtárban lévő Kőrösi Csoma Sándor gipsz dombormű, amelyen elszánt küldetéstudattal, erős elhatározással, aszkétikusan sovány testtel ül Csoma Sándor – Banner Zoltán szavaival „a tibeti cella ridegségében”. A kantai iskolaépítő Nagy Mózesről nem maradt fenn képi ábrázolás, Vetró benne a tenniakaró, közösségét biztató papot mintázta meg – olvashatjuk Sántha Imre Géza tollából, aki téglát vet „eszméiből, hogy falat emelhessen a tudatnak és a léleknek” – írja erről a szoborról Banner Zoltán. Azt gondolnánk, Petőfi Sándor senkivel össze nem téveszthető, emblematikus figura. Vetrót az ő portréjánál éppen az érdekli, hogyan lehet ezt a mindenki által ismert arcot úgy megmintázni, hogy másként, esetleg újszerűen hasson? A köztudatba bevésődött – hagyományossá vált – vonásokat nem másolni akarja, hanem a költőt igyekszik megismerni. Olvasva verseit egyre inkább egy kissé szomorkás, önmarcangoló Petőfi rajzolódik ki előtte. Nem egy szépfiú. Vetró portrészobrairól Banner Zoltán találóan jegyzi meg, hogy „[...] karakterhűek, a meglévő-megszerezhető forrásokhoz mérten hitelesek, kelletüknél nem klasszicizálóbbak, sőt mintázásukban [...] modern egyszerűsítésre törekszik, ami nem a történelmi, hanem a jelen idő illúziójában részesíti a szemlélőt. Ugyanakkor abban sem tagadja meg önmagát, ahogyan bizonyos részletek (haj, bajusz, szakáll, viseleti elemek stb.) megformálásában ízesen, élvezettel, kedvesen eljátszik az anyagszerűség érzékeltetésével.” Történelmünk nagyjait tehát Vetró András nemcsak monumentális térszobrokkal, hanem a kisplasztika műfajában is szemléletesen képes felsorakoztatni. Egyik utolsó bronz plakettsorozatát az aradi vértanúk tiszteletére készítette, melyet 2009. október 6-án a tizenhárom honvédtiszt kivégzésének 160. évfordulója alkalmával mutattak be a kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeumban. A történelmi személyiségek különböző műfajokban megmintázott portréi mellett Vetró András 1995-ben elkészítette a magyar jakobinusok emléktábláját, amelyet a Sepsiszentgyörgy központjában lévő Beör-palota északi falán helyeztek el. Eredményesen kivette részét az emlékművek elkészítésében is. Dóczy András csíkszeredai szobrásszal a Volt Politikai Foglyok Háromszéki Szervezete, az Erdélyi ’56-os Bajtársi Társaság és Kézdivásárhely önkormányzata felkérésére 2009-ben alkotta meg az 1956-os emlékművet, amelyet a forradalom és szabadságharc felső- háromszéki mártírjai, a meghurcoltak tiszteletére állítottak fel a kézdivásárhelyi Függetlenség úton – írja Sántha Imre Géza. A Magyarországon lévő 1956-os emlékművek között számosat ismerünk, amelyek a hagyományos formanyelvet követik, van amelyen a szabadságot megtestesítő női alak lendületesen vezeti előre híveit, láthatunk elesett hősöket, lyukas zászlókat, kopjafákat, nonfiguratív kompozíciókat, de vannak egészen puritánnak ható, lényegre törő, egyszerű alkotások is, például Szigetszentmiklóson, ahol egy földhalomra helyezett bronz utazóbőrönd szimbolizálja a forradalmat követő megtorlást. Vetró András alkotását szemlélve elsősorban az expresszivitás, az erős kifejezőerő jut eszünkbe, az az érzésünk, hogy ez a szobor nem illeszkedik a már ismert emlékművek formanyelvéhez, de a magas posztamensre helyezett fiatal leány hasított feje láttán érezzük azt a szimbolikus töltetet, ami a forradalom áldozatainak sorsában közös. Életrajzi adatok Vetró András 1948. október 14-én született Temesváron; 1973-ban végzett a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola szobrászati szakán. Tanárai: Löwith Egon szobrászművész, Bretter György filozófus, Földes László esztéta és édesapja, Vetró Artúr, akitől tehetségét és szobrászati alapismereteit kapta. A főiskola elvégzése után a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Líceumba kérte kinevezését, ahol azóta mintázást, rajzot és művészettörténetet tanít. 1973-tól a Romániai Képzőművészek Szövetsége sepsiszentgyörgyi fiókjának tagjaként rendszeresen vesz részt minden évben a megyei tárlaton. 1974-ben vette feleségül Vetró Bodoni Zsuzsa grafikus- és festőművészt. Kisebbik fia, Vetró Bodoni Barnabás kortárs művészettel foglalkozik Sepsiszentgyörgyön, nagyobbik fia, Vetró Bodoni Sebestyén András Brassóban rajzot és művészettörténetet tanít. Pedagógiai és alkotói munkássága mellett szerepet vállalt Kézdivásárhely és Felső-Háromszék közéletében is: a Nagy Mózes Közművelődési Egyesület elnöke, a Múzeumbarátok Egyesületének alelnöke, a 15. (Második) Székely Határőr Gyalogezred századosa. Tagja az 1994-ben újraalakult Barabás Miklós Céhnek, valamint a Romániai Magyar Rajzpedagógusok Egyesületének. Több ízben volt egyéni kiállítása Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Brassóban, Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Marosvásárhelyen, Kolozsváron. Emellett Kovásznán, Bukarestben, Magyarországon, valamint Franciaországban és Svájcban is szerepeltek munkái önálló tárlat keretében. Összesen több mint száz csoportos kiállításon vett részt szobraival itthon és külföldön. Felhasznált irodalom: Szücs György: Vargha Mihály. Sepsiszentgyörgy–Csíkszereda, 2010, Székely Nemzeti Múzeum–Pallas-Akadémia Könyvkiadó. Banner Zoltán: Vetró András. Csíkszereda, 2007, Pallas Akadémia Könyvkiadó. Sántha Imre Géza: Nagy Mózes. In: https://www.szoborlap. hu/13819_nagy_mozes_kezdivasarhely_vetro_andras_2010. html Uő: 1956-os emlékmű. In: https://szoborlap.hu/13892_1956_ os_emlekmu_kezdivasarhely_vetro_andras_2009.html Uő: Venczel József emléktábla. In: https://szoborlap.hu/15938_ venczel_jozsef_emlektabla_csikszereda_vetro_andras_1993.html Hargita Népe (Csíkszereda) 2012. szeptember 8.In memoriam Vetro ArturVetro Artur (1919–1992) emlékkiállítás nyílik szeptember 10-én, hétfőn délután 5 órakor a Minerva Művelődési Egyesület Cs. Gyimesi Éva termében. A közülünk húsz esztendővel ezelőtt, 1992-ben elköltözött kolozsvári szobrászművész hagyatékából életművének jelentős alkotásait láthatja a közönség: klasszikus ízlésű portrészobrokat, domborműveket, ezek mellett pedig modern felfogású szénrajzokat és pasztelleket. Vetro Artur annak a művészgenerációnak a tagja, amely a második világháború után szerepet vállalt Kolozsváron a Magyar Művészeti Intézet létrehozásában, s amely később a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán is sok fiatal művészt avatott be a mesterség titkaiba, hogy aztán művésszé válásukat is szakavatottan írányítsa. Emlékeztető: Vetro Artur (Temesvár, 1919. augusztus 30.–Kolozsvár, 1992. február 25.) szobrászművész 1938-1944 között végezte el a Magyar Képzőművészeti Főiskolát. 1948-1982 között Kolozsváron a Magyar Művészeti Intézet, illetve a Képzőművészeti Főiskola szobrászati tanszékének tanára volt. Szabadság (Kolozsvár) 2012. október 20.Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt„…Mit tehet egy cseppnyi tiszta víz A vörös pokol nagy tűzvésze ellen? Ezrével hulltak – s ezrek szárnyszegetten Futottak túlélni Moszkva tankjait.” (Sziámi eredetiből fordította Makkai Ádám. A jánossomorjai 1956-os emlékmű felirata.) Bármely tanulmány szerzőjének ritkán adatik meg, hogy a leírt szöveg akkor lásson napvilágot, amikor az írásműben megidézett történés bekövetkezik. Ma kivételes, merjük kimondani az egyetemes magyarság egésze szempontjából kiemelkedő megemlékezésre kerül sor Sepsiszentgyörgyön: 1956 erdélyi kivégzettjei, elítéltjei, hónapokon vagy éveken át vizsgálati fogságban tartott meghurcoltjai tiszteletére a Plugor Sándor nevét viselő képzőművészeti gimnázium tőszomszédságában, előterében felavatják azt az egyedülálló, készülő emlékművet, amelynek „kőlapjain” 774 nevet olvashatunk majd, mindazokét, akik nemcsak együtt éreztek a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel, hanem tevőlegesen is hozzájárultak azok megvalósításához. Az emlékművel átellenben készül az erdélyi 1956-os emlékház, Terror Háza, amely páratlan értékű dokumentumaival bizonyítja, hogy – az Illyés Gyulának tulajdonított metaforával szólva – „a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyát” legelőször az erdélyi magyarok hallották meg. E sorok írója – aki történészként huszonkét éve kutatja a romániai, erdélyi ’56 szervezkedéseinek periratait – úgy értékeli: a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke, Török József ezzel a kezdeményezésével élete főművét alkotta meg. A következő években ebben az emlékházban fogunk összegyűlni, hogy erőt merítsünk az egykori kivégzettek, halálra szántak áldozatvállalásából, helytállásából. Ezért is ajánlottam fel az emlékháznak közel negyedszázados, több tízezer oldalt kitevő levéltári kutatásaim eredményeit. Minden megtalált dokumentum a legszemléletesebben bizonyítja: 1956-ban – reméljük nem utoljára! – világraszóló példaadással valósult meg a magyar nemzet egysége! 1956-ban a magyar nemzet és a magyar nép valóban világtörténelmi szerephez jutott! A Gondviselés különös kegyeként ebben az esztendőben egyetlen napra eljutottam Capri szigetére. Meghatódtam, fényképen is megörökítettem: a kis sziget fővárosának, Caprinak tenyérnyi főterét 1956 magyar mártírjairól nevezték el! Ha egy kis sziget megtiszteltetésnek tartja, hogy legszebb terét, ahol a világ minden részéből turisták tíz- és százezrei fordulnak meg, az 1956-os magyar forradalom magyar mártírjairól nevezzék el, akkor méltó, hogy Sepsiszentgyörgy – ahol diákok, munkások, értelmiségiek olyan szervezeteket hoztak létre, mint a Kossuth Kör, a Székely Ifjak Társasága, a legendás SZIT, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége tagjainak jelentős része is a megyeszékhelyről, illetve a környékéről származott – a forradalom 56. évfordulója tiszteletére egyedülálló emlékművet állítson, emlékházat avasson. Ez a tanulmány egyfajta összegzése mindannak, ami 1956 őszén és az azt követő években Erdélyben, Romániában történt. Az Olvasó számszerű adatokat vár. Még csak a becsléseknél tartunk, mert a „sajátos” romániai jogalkotás eredményeként a politikai perek levéltári dokumentumai csak 2001-től váltak kutathatóvá. A Dávid Gyula szerkesztésében 2006-ban a Polis Könyvkiadó–Erdélyi Múzeum-Egyesület gondozásában megjelent 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1965 címet viselő kötetben 1200 egykori elítélt adatai szerepelnek. Azóta e sorok írója is több tucatnyi elítélt, meghurcolt ’56-os adatait azonosította. Teljes adatsort csak akkor állíthatunk össze, amikor valamennyi, 1956 történéseihez kapcsolódó politikai per levéltári dokumentumait sikerül áttanulmányozni. A félig olasz, félig magyar Stefano Bottoni történész főszerkesztésében 2006-ban a csíkszeredai Pro-Print Kiadónál megjelent Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság című kötet 1962. decemberéig 24 249 román állampolgár elítéléséről tesz említést. Köztudomású, hogy 1956-ért 1966-ban is ítéltek el erdélyi magyarokat, köztük éppen a Török József nevével fémjelzett csoportot. Horváth Ágoston kiváló marosvásárhelyi tanárt pedig 1965-ben a hírhedt „társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával ítélték két év börtönbüntetésre. Az erdélyi magyarság számarányánál jóval nagyobb mértékben hozott véráldozatot azért, mert azonosult az 1956-os magyar forradalom eszméivel. A magyar anyanyelvű meghurcoltak, vizsgálati fogságban tartott, illetve börtönbüntetésre ítélt személyek száma több ezerre tehető. Az is már-már törvényszerű, hogy a retorzió első romániai áldozatai is erdélyi magyarok voltak. Amikor a világ a magyar forradalom győzelmének eufóriájában élt, Kolozsváron már sor került az első letartóztatásokra: 1956. október 25-én reggel letartóztatták a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola három hallgatóját, Balázs Imre, Tirnován Vid és Walter Frigyes VI. éves hallgatót, mert előző este Mátyás király szülőházának lovagtermében tartott diákszövetségi gyűlésen az egyetemi autonómiával, a legfelsőbb pártvezetés által nyugati nyomásra szorgalmazott diákszövetségek létrehozásával kapcsolatosan valóban forradalmi követeléseket fogalmaztak meg. Azért is különös ez a letartóztatás, mert a Kolozsváron megjelenő napilap, az Igazság terjedelmes cikkben számolt be a Képzőművészeti Főiskolán lezajlott „törvény- és szocializmusellenes” rendezvényről. Walter Frigyest hamarosan szabadon engedték, Balázs Imrét – a szabadulása után nemzetközi hírnevet szerző festőművészt – és a bolgár származású Tirnován Vid szobrászművészt 1956. december 13-án a Kolozsvári Katonai Törvényszék hét, illetve hat év börtönbüntetésre ítélte. A diákszövetségi alakuló gyűlésen való részvétel volt az egyik vádpont Fülöp G. Dénes református teológus hallgató – a későbbi szászrégeni, marosvásárhelyi vártemplomi lelkész – és Páll Lajos, akkor I. éves képzőművészeti hallgató ellen, akiket 1959-ben ítéltek el tizenegy, illetve hat év börtönbüntetésre. Az ő perük önálló fejezetként szerepel a 2013-ra tervezett, és A Bolyai Tudományegyetem pere című, ezeroldalas kötetben. A magyar forradalom és szabadságharc napjaiban a fürdőjéről világhírű Szovátán fegyveres felkelési kísérletre is sor került: Kelemen Imrét és csoportját „a népi demokratikus rendszer elleni szervezkedéssel és tiltott fegyvertartással” vádolták. A Btk. 227. és 315. szakasza, valamint az 1950/163-as törvényerejű rendelet 12–13. szakaszának előírásai alapján 1956. december 16-án Kelemen Imrét és Dósa Imrét első fokon tíz-tíz év szigorított fegyházbüntetésre, Magyari Ferencet és Tofán Mihályt nyolc-nyolc év, Fülöp Sándort és Páll Istvánt öt-öt év, Kelemen Lászlót és Tofán Sándort négy-négy év börtönbüntetésre ítélték. Másodfokon az ítéleteket valamelyest enyhítették: Kelemen Imre és Dósa Imre ítéletét hét-hét, Magyari Ferenc és Tofán Mihály büntetését hat-hat, Kelemen László és Tofán Sándor börtönbüntetését öt-öt évre csökkentették, míg Fülöp Sándor és Páll István büntetése változatlanul öt-öt év maradt. A periratukat nemrég találtam meg, a székelyföldi munkás fiatalok szervezkedéseit összesítő külön kötetben mutatom be. A Securitate félretájékoztatása még ma is hat: a szovátaiak egy részének kollektív emlékezete szerint Kelemen Imrét azért ítélték el, mert nem fizetett gyerektartást. A kutató számára teljesen érthetetlen: a magyar–román kapcsolattörténetben kivételes egymásra találásként értékelhető 1956-ot miért nem használta és használja ki sem a diplomácia, sem a művelődési minisztérium, sem a kormányközi kapcsolatokért felelős tárcák bármelyike. A román köztudatban ma is úgy él: a kötelező termény- és húsbeszolgáltatást a magyar forradalomnak köszönhetően törölték el. Gimnazisták, egyetemi hallgatók, értelmiségiek tucatjait ítélték el azért, mert együtt éreztek, rokonszenveztek a magyar forradalommal. Az teljesen más kérdés, hogy a legfelsőbb román párt- és államvezetésnek háromhetes propaganda, félretájékoztatás révén – amelyben nagy szerepe volt Walter Romannak, Petre Roman egykori miniszterelnök apjának s Mihai Beniuc költőnek! – sikerült elhitetnie, hogy a magyarok valójában Erdélyt akarták. A karhatalommal való egyetlen nyílt összecsapásra Temesváron, a zömmel román anyanyelvű műegyetemi hallgatók programja révén került sor. A magyar forradalommal való teljes azonosulásukat a jelképes tizenkét pontos követelésük is bizonyítja. 1956. október 30-án a műegyetemi hallgatók diákgyűlést szerveztek, ahol a kötelező beszolgáltatás eltörlése mellett a diákság életkörülményeinek javítását sürgető követelések is elhangzottak. Legfontosabb követeléseik egyike – akárcsak a magyarországi egyetemeken és főiskolákon – a szovjet csapatok azonnali kivonása volt. Felszólalásaikban nyíltan kiálltak a magyar forradalom és szabadságharc mellett. A diákgyűlés szervezőit ott, helyben letartóztatták. Kiszabadításukért Romániában addig soha nem tapasztalt tüntetés kezdődött 1956. október 31-én Temesvár főterén. A diákok összecsaptak a Bánság fővárosába vezényelt karhatalmiakkal és belügyi alakulatokkal. A kollégiumokban valóságos ostromállapot alakult ki: a diáklányok befőttesüvegekkel dobálták meg a campust körbevevő és megostromló katonai egységeket. Némely visszaemlékezések szerint 2500, mások szerint 3000 egyetemi hallgatót tartóztattak le. A katonai törvényszék gyorsított eljárásban 1956. november 15–16-án tárgyalta a főszervezők ügyét. Aurel Baghiu, Teodor Stanca és Caius Mutiu egyetemi hallgatót nyolc-nyolc, Valentin Rusu egyetemistát és Ilie Haiduc előadótanárt hét-hét, Friedrich Barth és Heinrich Drobny hallgatót hat-hat, Nagy László, Gheorghe Pop, Nicolae Balaci, Aurelian Pauna, Octavian Vulpe és Iulian Stanciu egyetemi hallgatót három-három, Gheorghe Pacuraru és Victor Daiciuc diákot két-két, Ioan Petca, Axente Treba, Ion Ilca, Alexandru Daraban, Mircea Moraru, Matei Cristian, Desideriu Lazar és Romulus Tasca egyetemistát egy-egy év, Cornel Cormos és Valentin Radu diákot hat-hat hónap, Nicolae Boldea és Gheorghe Tamas diákot három-három hónap börtönbüntetéssel sújtották. A temesvári diákgyűlés és tüntetés nyomán lemondatták az oktatásügyi miniszter helyettesét, mivel a diákok szóhoz sem engedték jutni, nem tudta kezelni az eseményeket. A bukaresti diákok közül V. Teodor Lupast, Stefan Negreát, valamint Adrian Ionescut három-három évre, Alexandru Ivasiuc költőt és Marian Petrisort öt-öt, Paul Goma írót – hogy csak a legismertebbeket említsem – két év börtönbüntetésre ítélték. Számításaim szerint a magyar forradalommal való azonosulásért 81 román anyanyelvű diákot, tanárt ítéltek hosszabb vagy rövidebb börtönbüntetésre. Meglepő az a sietség, amellyel a nacionál-kommunizmus útjára lépett román párt- és államvezetés leszámolt a belső ellenzékével. Kolozsváron a Bolyai Tudományegyetem négy diákját tartóztatták le 1956. november 17-én, 18-án és 24-én. Sorrendben: Várhegyi Istvánt, Koczka Györgyöt, Kelemen Kálmánt és Nagy Benedeket. Perükben 1957. február 27-én hirdették ki az elsőfokú ítéletet, amelyet a másodfokú katonai bíróság 1957. április 22-én megerősített. Várhegyi Istvánt hét, Nagy Benedeket öt, Kelemen Kálmánt és Koczka Györgyöt három-három év javító fegyházbüntetésre ítélték. Az utóbbi kettőnél a börtönbüntetést „megtoldották” két-két évi kényszerlakhellyel is. A magyar forradalommal való azonosulás egyik legnagyobb hatósugarú tettére Háromszéken, egészen pontosan a néhány évvel korábban alakult baróti gimnáziumban került sor. Moyszesz Márton vezetésével négy, 15–16 éves baróti diák 1956. november 11-én elindult a román–magyar határ felé, hogy segítsék a magyar forradalmárokat. Közülük Bíró Benjáminnak és Józsa Csabának sikerült is átszöknie a szigorúan őrzött román–magyar határon. Egészen Debrecenig jutottak el. A Kádári hatóságok 1957. március 15-én – hogy soha ne felejtsék el a napot! – adták át a két diákot a Securitaténak. Gyorsított eljárással 3,5–3 év börtönbüntetéssel sújtották őket. Mojszesz Márton és Kovács János Érmihályfalváról – a sikertelen kísérlet után – visszafordult. Őket kizárták a baróti gimnáziumból. De akkor még működött a tanári szolidaritás: Mojszesz Mártont mint kiváló diákot átmentették a marosvásárhelyi Református Kollégiumba, a Bolyai Farkas nevét viselő gimnáziumba. Mojszesz Márton a börtönben a rabruhájából kitépett szálakkal levágta saját nyelvét, hogy ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle. Négy zárkajelentés bizonyítja a kivételes hőstettet. A börtönből való szabadulása után 1970. február 13-án Brassó főterén, az akkori pártbizottság, a mai megyeháza épülete előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta önmagát. Egyedi hőstettét méltán említjük Jan Palach és Bauer Sándor tűzhalálával egyenlő rangú áldozatvállalásként. Mojszesz Márton perirata mellett megtaláltam Bíró Benjámin, Józsa Csaba és Szokoly Elek teljes periratát is, ezeket szintén külön kötetben ismertetem. A köztudatban úgy élt, hogy Bíró Benjámin is elhunyt a börtönből való szabadulása után. Nemrég találtam rá Orosházán. Olyan, eddig ismeretlen dokumentumokat találtam a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság bukaresti levéltárában, amelyek teljesen más megvilágításban bizonyítják a diákok kezdeményezésének emberi nagyságát. A magyar szervezkedések szinte mindenike az erdélyi kérdés megoldására kereste a választ. A trianoni békeszerződés után számtalan terv, javaslat született – magyar, román, német részről egyaránt –, amely a magyar–román, több évszázados „differendum”-ra próbált mindenki által elfogadható megoldást sugalmazni. Ma is különleges élmény olvasni a brassói, zömmel Háromszékről származó szakközépiskolások dolgozatait a szülőföldjükről, a magyar forradalom hatására írt verseiket. A létszámában legnagyobb politikai per, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének – az EMISZ-nek – vezéralakja, Orbán László úgy tudott szólni a magyar helyesírás szabályaival hadilábon álló szakmunkás tanulókhoz, hogy felkeltette bennük a magyar kultúrához, néphagyományokhoz, népviselethez, szellemi örökséghez való ragaszkodásukat. A maga nemében is páratlan az a dokumentum, amely szerint Márton Áron erdélyi római katolikus püspök, a huszadik század legnagyobb magyarja – aki politikusokat, egyházi és világi vezetőket megszégyenítően pontosan tudta: a kompromisszumok megkötésében meddig lehet elmenni! – két napon át fogadta a brassói Orbán Lászlót, és egyetértett az EMISZ programjával. A történelem keserű fintora: 1956-ban még volt értelme az erdélyi kérdés felvetésének, elméletileg legalább. Azóta az erdélyi magyarság vészes népességfogyása, a román kommunista és posztkommunista hatalom által tudatosan végrehajtott, megszervezett betelepítés, a magyarok kivándorlása már nem tesz lehetővé az 1956-os évhez hasonló méretű kérdésfelvetést. Éppen ezért tartom elengedhetetlenül fontosnak, hogy az Olvasó és a történész szakma számára átnyújtsam – közel negyedszázados kutatás után – az erdélyi kérdés kialakulását, kritikussá válását és megoldását sürgető tervek, kísérletek, javaslatok ezeroldalas korpuszát. Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2012. november 10.Elhunyt Páll Lajos festőművészPénteken a székelyudvarhelyi kórházban elhunyt Páll Lajos költő, festőművész, a székely-magyar kultúra jeles alakja. Páll Lajos 1938-ban született Korondon, sokgyermekes fazekascsaládban. Már gyermekkorában felfigyeltek különleges tehetségére, Marosvásárhelyre került az ottani művészeti líceumba, onnan Kolozsvárra, a Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémiára. 1958-ban – a magyar forradalmi eseményeket követő megtorlások idején – bebörtönözték. A későbbiekben nem vették vissza ugyan a főiskolára, festőként kényszerült megélni. Sikeres képzőművésszé vált, a művészete rajongói valósággal versengtek sajátos székely világot ábrázoló alkotásaiért. Külön érdekességnek és értéknek számít, hogy képzőművészeti munkássága mellett igen jelentős költői életművet hagyott az utókorra. A neves művészt hétfőn 13 órától Korondon temetik el a kalondai római katolikus temetőben. Simó Márton Székelyhon.ro 2012. november 10.Elhunyt Páll Lajos festőművészA neves korondi képzőművész és költő életének 75. évében, november 9-én távozott az élők sorából. „Vidékünkön az ezeregy íratlan törvény közepette úgy él a költő, mint a galamb a tövis között. Hiszem, hogy a dal szüli énekesét, mégsem ment fel semmi. Sem a csorba falvak, a köves, suvadásos oldalak, a csontként kifehéredett gyökerek, a kora ősztől tavaszig párás szemmel hunyorgó házak, sem az ülő-álló emberek, kinek serétre töltött apró szeme kísért" – fogalmazta meg hitvallását a kortárs erdélyi szellemi és képzőművészeti élet egyik legjelentősebb személyisége, Páll Lajos. A „világ korondi festője" fazekascsalád sarjaként, 1938-ban a híres sóvidéki községben, Korondon látta meg a napvilágot. A képzőművészet iránti érzékenysége, tehetsége már gyermekkorában megmutatkozott, Trózner József tanár javaslatára tanulmányait Marosvásárhelyen, a képzőművészeti iskolában folytatta. Tizedik osztályos volt, amikor verseit közölte az Igaz Szó folyóirat. A korszak kiemelkedő személyiségei, Sütő András, báró Kemény János vették pártfogásukba az ifjú tehetséget, közeli barátság fűzte a tragikus sorsú költőhöz, Szilágyi Domokoshoz, mentorai, mesterei Nagy Pál és Mohy Sándor festőművészek voltak. Felsőfokú tanulmányait a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben, festészet szakon kezdte el, de nem fejezte be, mert az 1956-os szabadságharccal szimpatizált, ezért 1958-ban bebörtönözték. Kolozsváron, Szamosújváron raboskodott, majd a Duna-deltába vitték kényszermunkára. 1962-ben szabadult. Korondon élt és dolgozott, itt születtek a szűkebb pátriája és annak tágabbra nyitott környéke ihlette egyéni stílusú, élénk színekben ragyogó, életszeretetet sugárzó festményei és az ezekkel szinte feleselő, sokkal melankolikusabb, borúsabb világlátásról valló költeményei. Első egyéni kiállítása 1965-ben Marosvásárhelyen volt, ezt követően itthon és külföldön is számos tárlaton bemutatkozott, Székelyudvarhelyen is. Alkotásai számos magángyűjteményben és képtárban megtalálhatók, többek közt a Haáz Rezső Múzeum Képtárában, amelynek alapítójával, Maszelka János festőművésszel is jó barátságban volt. A romániai és magyarországi Írószövetség is tagjai sorába fogadta. Első verseskötetét ( Fényimádók címmel 1970-ben jelent meg a Kriterion Könyvkiadó Forrás sorozatában) akárcsak a következőket (Köves földek, Szárazvillámlás, Partraszállás, Három csűrben, Andromakhé uszályán) saját maga illusztrálta. Munkásságát 1995-ben az Aranka György irodalmi díjjal, 1998-ban Pro Cultura Hungarica díjjal ismerték el. 2002-ben a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze, 2011-ben a Magyar Köztársaság Kiváló Művésze díjjal tüntették ki, 2006-ban megkapta az 56-os aranykeresztet. 2011. decemberében vette át a Szervátiusz-díjat. Páll Lajos festőművész a székelyudvarhelyi kórházban hunyt el november 9-én, pénteken délután. Temetésének időpontja egyelőre nem ismeretes. Távozása nagy veszteség az erdélyi magyar közösségnek, mert nem csupán egy kiváló alkotóművésszel, de egy nagyszerű emberrel is kevesebbek lettünk. Az uh. ro szerkesztősége tisztelettel és kegyelettel emlékezik rá, családja gyászában osztozik. „Zöld sehol. A moha itt ezüst, a jég drágakő. Tán szállnom kellene, lassú szárnycsapások nélkül. A hajlaton túl várnak a kertek, Szétszórt hírnökei egy őrült vetkőzésnek. ... És föl kell vennem ezt az inget, Viselni a bizonyosságot, Hogy boldog csillagok nem leszünk." (Téli zuhanás) Lázár Emese uh.ro/kultura erdély.ma 2012. november 11.NaptárbemutatóA Szent Mihály Római Katolikus Plébánia rendezésében a Szent Mihály Római Katolikus Nőszövetség dísztermében ünnepélyes keretek között Hantz Lám Irén bemutatta Páll Lajos képeiből szerkesztett naptárt. Az eseményt felvezető beszédében elmondta: Azt vette észre az emberek szívesebben, nézik a művészi munkát, ha naptár formájában látják. A könyvet, vagy az albumot ritkábban veszik elő. A naptár, funkciójánál fogva, az emberhez közvetlenebb közelségben van. Ennek következtében történt Páll Lajos képeinek bemutatása naptár formájában, melynek szerkesztője Hantz Lám Irén. A bemutatón jelen volt: dr. Dankó Szilvia Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának konzulja, Katona Mihály Korond polgármestere, Tőkés Erika a kiadó részéről. Páll Lajos Korondon, 1938. április. 3.-án született. Elemi iskoláját szülőfalujában végezte, középiskolái tanulmányait Marosvásárhelyen, a Képzőművészeti Líceumban, 1955-ban érettségizett. ’56-ban felvételizett a Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolára, ahol Kádár Tibor és Mohi Sándor, a kor két legjobb oktatója voltak a mesterei. 1956. október 27-én diákülést szerveztek a főiskolán, melyen többek között Páll Lajos is részt vett. De amint az események folytatásaként kiderült, nem éppen véletlenségből, jelen voltak, jól átgondolt meghatározásból, mindazok a beépített emberek, akik a belbiztonság kötelékeihez tartoztak. A jelenlevő nemesen gondolkodó, a diákság érdekeit szem előtt tartó felszólalók felsorolták azokat az elvárásaikat, melyek szerintük a diákok jogos elvárásai voltak a központi vezetőséggel szembe. Ugyanakkor szolidaritásukat is nyilvánosságra hozták a Magyarországon folyó eseményekkel kapcsolatban. Csak egy példát említve: Szovjet csapatokat vonják ki azokból az országokból, amelyeket megszállva tartanak. De kérésük között az is szerepelt, hogy legyen diáklap. Majdnem két és fél hónappal később, 1957 januárjában, kezdődött a retorzió. Mindazok, akikben bizonyos fokú vezéregyéniséget tudtak felfedezni a lefolytatott diák-gyűlések alkalmával, a belügyminisztérium célkeresztjébe, kerültek. A főcél egy bizonyos, később megvalósítandó tevékenység előkészítése. „Lefejezvén” az egyetemi diákság valamit is érő egyéniségeit. Megkezdődtek a letartóztatások. Rengeteg jóhiszemű és jó adottságokkal rendelkező egyén került börtönbe. Ebbe a hullámba került bele Páll Lajos is. Aki megjárván a hazai börtönök nehéz utjait, 1962-ben szabadult. Nem iratkozhatott vissza az egyetemre. Hazatér Korondra. Hazatérve bizonyosodik be, székely optimizmusa nem szenvedett csorbát, nem tört meg. Mint festőművész és költő hazai földön teljesedik ki. Színei tökéletesen tükrözik azt a belső hangulatot, ami őt, mint alkotó egyént körbevesz. Nagy szerencséje volt, meg tudott maradni korondinak az élet bármely helyzetében. Egészséges, alkotó ember magabiztonságával, székelység tudatával mindig élni tudott. Ez a magatartás Korond világához kötötte. Képeinek nagy része azt a tájat ábrázolja, melyben élete eltelt. A sorsa, köszönhetően azoknak, akik tudták, hogy is kell kezelni bizonyos dolgokat, Páll Lajos aránylag fiatalon, megkapta azt a segítséget, mellyel a nyilvánossághoz tudott szólni. A 1989-es események neki is nagyvilág kapuit megnyitották. Stuttgartban, Genfben, Magyarországon a Vármegye Galériában kiállíthatott. Később Stockholmban. Sokoldalú művész. Festő, faragó, korongozó és költő egy személyben. Verseiben hűen, szabatosan tükröződik az a világ, melyben él. Korond hangulatát adják vissza. Írásai kötetben, valamint különböző hazai folyóiratokban is megjelentek. Kolozsváron nem volt gyűjteményes kiállítása. Úgy tervezte 2013.-ban kiállít Kolozsváron is. Az est alkalmával Molnos Lajos költő, aki szintén korondi születésű, de több évtizede kolozsvárivá vált, felelevenítette emlékeit, Páll Lajossal kapcsolatban. Amint bevallotta, sajátmaga gondolkodásában soha nem tagadta meg szülőfaluját. Barátsága Páll Lajossal töretlen. Ennek is volt köszönhető, hogy a gyakorlott közéleti szerepléshez hozzászokott Molnos Lajos, esszéhez hasonló előadásában, ismertette a szépszámú közönséggel, Páll Lajos emberi és művészi értékeit. Azt is elmondta, Páll Lajos hozzá közelálló ember, akivel még akkor is tud szót érteni, ha egymás mellett ülve, órákon keresztül nem is szólnak egy szót sem. Jelezvén a székelység olyan tulajdonságát, mely rájuk jellemző. Alkotásaiban a tájat, az emberek hangulatát tudja visszaadni. Ennek is köszönheti sikerének egyik titkát. Mondhatni ugyanazt festi, de mindig más hangulatot, értelmet fedez fel. Páll Lajos munkásságából is kitűnik, mondja Molnos, mindenik művész saját világában az úr. Azt alkot, amit akar és úgy, ahogy Ő akarja. Szabad, öntörvényű és egyszerű a Páll Lajos világa, mely versekből, festményekből épül fel. A könyveit saját festményeivel illusztrálta. Saját képei alá verseket írt. Azért ment haza Korondra, mert ott találta meg azokat a lehetőségeket, melyek művészi identitása megteremtését tették lehetővé. Páll Lajos festményei, akvarelljei, tusrajzai az alkotó egyéniség sajátos arculatát fejezik ki, melyeket nem lehet összetéveszteni más alkotókkal. A Szent Mihály Római Katolikus Nőszövetség dísztermét, ami talán a város egyik legszebb terme, megtöltötte a közönség. Az a közösség, amely szereti, és közelállónak érzi magához a szépet. Sokan nem sejtve, két nap teltével, 48 órával később, bejárja a világot, köszönhetően a világhálónak a hír arról, hogy Páll Lajos, a Székelyudvarhelyi kórházban, visszaadta lelkét teremtőjének. Gyászol a család, Korond, Erdély, a romániai magyarság, Magyarország, Európának és a világnak az a része, ahol olyan magyar értelmiség él, akinek tudomása van, mit is alkotott, teremtett, és hagyott maga után Páll Lajos. Hagyatéka túléli Őt. Gyarapítva azon szellemi értéket, mely a teremtő emberre jellemző. Csomafáy Ferenc erdon.ro 2012. december 11.Elhunyt Abodi Nagy Béla festőművészKilencvenötödik életévében, december 9-én, vasárnap Budapesten elhunyt Abodi Nagy Béla festőművész, a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola egykori tanára. Abodi Nagy Béla 1918-ban született Székelyszenterzsébeten (Hargita megye). Művészeti tanulmányait a bukaresti Szépművészeti Akadémián, Camil Ressu osztályában végezte, majd Budapesten, a Képzőművészeti Főiskolán folytatta, Szőnyi István tanítványaként. 1949 és 1983 között volt a kolozsvári képzőművészeti főiskola tanára, festőgenerációk mestere. 2008 óta élt Budapesten. Szabadság (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
